Bevezetés
Kétrészes interjúsorozatunkban két olyan személyt mutatunk be, akik hosszú évek óta jelentős szerepet játszanak az új-zélandi magyar diaszpóra életében, annak fennmaradását, erősödését sokrétű munkájukkal segítik. Szentirmay Klára a wellingtoni, Szabó Miklós pedig az aucklandi magyar közösség motorjaként és mentoraként ismert, mindketten hosszú éveken át töltötték be a tiszteletbeli konzul tisztséget is. A Hírmondóban elsőként Szentirmay Kláráról olvashatnak, a Szabó Miklóssal készült beszélgetést pedig a júliusi kiadásban közöljük.
Aucklandi Hírmondó: Felsorolni is nehéz az Ön által jelenleg és korábban végzett tevékenységeket, azok eredményét, hatását az új-zélandi magyar diaszpórát illetően. Egy Magyarországtól földrajzilag ennyire távollévő országban is a magyar kultúra megismertetéséért, a magyar nyelv és identitás megőrzéséért, a diaszpóraközösség láthatóságáért dolgozik. Honnan az indíttatás e célok felkarolására?
Szentirmay Klára: Nagyrészt a szüleimnek köszönhetem. Talán éppen azért sikerült ez így, mert mivel távolabb az Óhazától nem kerülhettek volna, igen fontos volt számukra ápolni és tovább adni az anyanyelvet, a kultúrát, a magyarság szeretetét. Amikor önálló felnőttként először ellátogattam Magyarországra, akkor még tombolt a kommunizmus, és annak ellenére szűk három hét alatt mégis magamra találtam. Akkor tisztázódott először bennem a két haza közötti identitásom. És mintha onnantól fogva nem is lett volna más választásom, éreztem az indíttatást és azóta is foglalkoztat a világ leghosszabb hídja.
A.H.: 2013-ban Magyarországon Magyar Arany Érdemkereszttel, 2015-ben Új-Zélandon a Királynő Szolgálatában Érdemrenddel (Queen’s Service Medal) tüntették ki. Mit jelentettek az Ön számára ezek a rangos elismerések?
SZ.K.: Mindkét elismerés nagy megtiszteltetés számomra.
A.H.: Úgy tudjuk, hogy számos tevékenysége mellett fordítóként is dolgozik. A fordítók különböző nyelveken írt üzeneteket közvetítenek, azonban sokszor ezen üzenetek tényleges tartalma a szövegek mélyén, és az adott nyelv jellegében lakozik. Egy kicsit az adott kultúrkör közvetítésére is szükség van a mondanivaló tényleges átadásához. Mennyire volt tudatos az Ön életében a közvetítő szerep felvállalása nemcsak nyelvek, hanem országok, kultúrák között is?
SZ.K.: Pont a kultúrák közötti közvetítő szerep az, ami igazán irányt ad az életemnek. Annál az első látogatásnál döbbentem rá, hogy bárhol is élünk a világban, alapvetően egyformák vagyunk. Ugyanakkor valahogy mégis mások vagyunk, és akkor kezdtem igazából fontolgatni, hogy mitől is vagyunk különbözőek. Az otthoniak akkor például arra voltak kíváncsiak, hogy milyenek az emberek a „gazdag, szabad Nyugatban”, az itthoniak meg arra, hogy milyenek az emberek egy kommunista országban. Az új-zélandinak azt kellett elmagyaráznom, hogy Magyarországon a kommunizmus az tulajdonképpen egy „ideiglenes” kényszerállapot, és hogy a vasfüggöny elfedi az „igazi” magyart. Közben az otthoniaknak mindegy mit mondtam, meg voltak győződve róla, hogy nálunk kolbászból kell legyen a kerítés.
A rendszerváltás után, ahogyan jobban megismertük egymás országát, megváltoztak a paraméterek és szép lassan mindkét ország részéről elkezdtek kifinomulni a felfogások. Bennem közben megerősödött az eredeti felvilágosodás, hogy az alapvető dolgok ugyanúgy fontosak mindannyiunk számára, de mégis más a magyar és az új-zélandi. Kívülről nem annyira feltűnő, de tény, hogy egy ország történelme, társadalma, politikája mind alakít rajtunk, és bizonyos jellemzőkhöz vezet. Kulcsfontosságúnak tartom e jellemzők felismerését, megértését a két kultúra összehozásához. Mi több, szerintem ez kihagyhatatlan, ha éltetni akarjuk a diaszpórát.
A.H.: Hogyan látja az új-zélandi magyar diaszpóra jelenlegi helyzetét? Mennyire lehet egyáltalán egységes diaszpóráról beszélni? Mi jellemzi az ország különböző részein élő magyar közösségeket, azok kapcsolatait? Hogyan és miként illeszkednek be a magyar közösségek ebbe az etnikailag és kulturálisan sokszínű országba?
SZ.K.: Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Szerintem az új-zélandi magyar diaszpóra egyféle keresztúthoz ért mostanában, és épp emiatt nehéz látni, hogyan is fog innen tovább lépni… Sajnos messze nem egy egységes diaszpóráról beszélünk. Az eredeti magyar közösségeket menekültek alakították meg, építették föl. A kommunizmus megtagadásának tükrében érzett nosztalgia akkoriban jobban összekötötte az embereket, mint manapság. Egyszerű, egyértelmű magyarságra törekedtek – néptánccal, hímzett ruhákkal, ételekkel ismertették a magukkal hozott identitást az egyre inkább befogadóképes befogadó országgal. De akkor sem került ki bennünket a magyar átok, és előbb-utóbb mindegyik kezdeményezés megszenvedte a széthúzást.
Miután a rendszerváltás következtében kijelentette az óhazánk első szabadon választott miniszterelnöke, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, új lelkesedéssel ébredt rá a diaszpóra a gyökerekre, és teljes gőzzel ismét nekiesett a közösség építésnek, a „kommunizmusmentes magyarság” ismertetésének. Szépen összefogtunk, ment is egy jó darabig… „Faji Kapcsolatok Napján” Magyarország is felkerült a színpadra a többi nemzet mellé, a mi ételeinkből is kóstolhattak a népszerű nemzetközi vásárok látogatói – és közben Új-Zéland is egyre kíváncsibb lett ránk. De előbb-utóbb egymásután vissza kellett utasítanunk a meghívókat… ismét beférkőzött közénk a széthúzás.
Közben hál’ Istennek érkeztek új magyarok, folyamatosan frissül a magyarságunk vérkeringése. De most sem egyszerű. Az „új magyarok” és a „régi magyarok” nehezen azonosulnak egymással. Ez sajnos a mai napig is jellemző a diaszpóra különböző generációira, az együttműködési képességükre.
A.H.: A Magyar Szó 2016 márciusi kiadásában úgy fogalmazott: „Kőrösi Csoma Sándor Program célkitűzésének elérése, a diaszpóra magyarságának megtartásának lehetővé tevése, jó kezdetet kapott Új-Zélandban. Legtöbb diaszpóra szempontjából – a miénkéből is – az utolsó pillanatban történik.” Valóban az utolsó pillanatban érkezett a segítség? Miben látja a program hatását a helyi magyar közösségeket illetően? Milyen eredményeket tudhatnak magukénak az ösztöndíjasok, hogyan hasznosult tevékenységük a három fő programhelyszínen? (Auckland, Wellington, Christchurch)?
SZ.K: A Kőrösi Csoma Sándor Program tulajdonképpen mentőöv számunkra. Az ösztöndíjas, akit a magyar kormány jóvoltából néhány hónapra kölcsön kapunk, az szaktudással, energiával, idővel ajándékozza meg közösségünket, magyarul pótolja az itteni szaktudás-, energia- és időhiányt. Amennyiben ezt az ajándékot értékelni tudjuk, mi is, meg a közösségünk is meg tud erősödni. A kérdés azonban az, hogy képesek leszünk-e kamatoztatni a befektetést, vagy most is a széthúzás áldozatai leszünk-e.
A.H.: Az előző számban Fazekas Béla elsőbeosztott diplomata osztotta meg az olvasókkal, hogy számára mit jelent az otthon, a haza terminusa. Ön hol talált otthonra a világban?
SZ.K.: Közhely, de igaz, hogy otthont magunkban őrzünk. De ha a lelkivilágomon kívül a fizikait is figyelembe veszem, be kell valljam, nekem két otthonom van. Ezt nehezen is értik meg legtöbben, viszont mentségemre szolgál a gyönyörű anyanyelvünk: „otthon is, itthon is otthonra találtam”.
Vadász Viola