Budapest szakmai szemmel

Ház a jégbüfé felett, avagy a párisi udvar megújulása


A Jégbüfé

Nem csak a pesti ember hallott már a Jégbüféről és mint mindenről, erről is meg van a maga véleménye. A főváros számos találkozóhelye közül ez egy olyan, amely egyesek szerint csak valaha volt, mások szerint még mindig van (a kérdésre a választ mindenki döntse el magában).

Jégbüfé 1960

A korábban Apponyi térnek, majd Felszabadulás terének nevezett Ferenciek tere a pesti belváros központi részén található – a csomópont egy sokat látott, forgalmas tér. A Jégbüfé nevű cukrászda a tér és a Petőfi Sándor utca sarkán álló épület aljában üzemelt sokáig, illetve az az előtti, mára már kikövezett járda kedvelt találkozó pont volt (vagy még mindig az?): - Hello! Hatkor tali a „Moszkva óra alatt…”, „a Nyugati óránál…”, „az Örs gombánál...” – hogy csak néhányat említsünk a budapesti találkapontokból. Minden ilyen pontnak megvan a maga bája. A Jégbüfé azzal adott egy kis pluszt, hogy a találkozási pont egyben a találka helyszíne is lehetett.


A bárgyúan buta enteriőr nem zavart meg senkit. Ha megküzdöttél

a sorokkal és minden blokk a szögre került, akkor szerencsés esetben

egy kirakati pult mögül figyelhetted az utca népét sietni, le- és felszállni

a buszokra, eltűnni a metróhoz vezető aluljáróban. Sokak nosztalgikus emlékében a város legjobb süteményei jelennek meg, de mindannyian tudjuk, hogy ezek fénye a távolba vész, és az elmúlt pár évtizedben már csakis közepes minőségű portékát árultak ott megkérdőjelezhető udvariassággal kiszolgálva. 2015 nyarán aztán bezárt az 1952-ben nyitott „álló fogyasztású, nagy tömegeket kiszolgáló, szeszmentes cukrászdaként” aposztrofált hely, mely mindvégig azonos néven, de változó tulajdonosokkal üzemelt.


A Jégbüfé hűlt helyén már csak a múlt sötét oldalára emlékeztető, higiénikusnak nem nevezhető alagsori hűtőkamrák, az előkészítő konyha és az étellifteket maradtak. 2015 nyarán azonban aláírásra került a volt cukrászda felett tornyosuló csodaszép Art Nouveau épület kivitelezési, felújítási szerződése – itt kerültem én is a képbe.

A Párisi Udvar felújításáról számtalan cikk jelent meg kezdve az önkormányzati kezelésben lévő épület kiürítésével és eladásával az új, belvárosi szállodákat üzemeltető vevők minősítéséig. Már a kivitelezési időszakban is sok cikket írtak, mert mindenki kíváncsi volt, hogy a már korábban lezárt épület vajon milyen módon alakul át. Jöttek minden oldalról szakmabeliek és kevésbé hozzáértők, végül az átadást követően a sajtó minden formája és a közvélemény is elismerően nyilatkozott.


Az épület több megmérettetésben is elismerő helyet szerzett, sőt, még nemzetközi díjat is nyert! Az Architizer A+ Awards megmérettetésén a Concepts - Plus-Architecture +Preservation kategóriában közönségdíjas lett, melyekről szintén megannyi írott megemlékezés olvasható világháló szerte. A műemléki felújításról egy érdekes történetekben és képekben gazdag könyv is megjelent ReStart Párisi Udvar címmel.


A múlt

A hibásan Brudern-háznak is hívott, fent említett sarokház eredetileg

a Belvárosi Takarékpénztár által megrendelt, vegyes funkciójú épületnek épült; fennállása több mint száz éve alatt sok mindent megélt.


A világháborúk nem, azonban a ’56 forradalom és az azt követő ’gondoskodó karbantartás’ jelentős károkat okozott benne. A bankból később IBUSZ központ lett, amely megörökölte a Takarékpénztár három emelet mély, kettős vasbeton falú páncéltermét is, amit ugyan kihasználni sosem tudott.


A földszinti üzletek és félemeleti irodák számtalanszor cseréltek gazdát, amely csere mindig egy kisebb vagy nagyobb mértékű átalakítással is járt. Az emeleti lakásfunkciók a mostani átalakításig többségében megmaradtak, de az alaprajzi reform ezt a területet sem kerülte el. Több összevonás is történt az ötvenes évekbeli leválasztás és a későbbi irodafunkció kialakítása miatt az eredetileg jellemzően 3-6 szobás plusz cselédszoba, konyha, fürdő elrendezésű bérlakásokban.


A földszinten a környékre jellemzően szűcs és szabó üzletek voltak, melyekből később csak néhány maradt meg. Az ikonikus épületben szinte minden, a belvárosban megforduló pestinek megvolt a maga kedvenc üzlete vagy vendéglátó helye. Van, akinek a Piccolo bár, a könyvesbolt,

a Hologram galéria, a szőrmés, esetleg valamelyik ékszerárus, míg másoknak a nyitás óta ugyanazon a néven üzemelő, sokak emlékében mindmáig élő Jégbüfé volt a kedvence. Sajnos a tulajdonosváltások nem váltak az épület előnyére.


A Párisi Udvar épületét Schmahl Henrick (1849-1912) német származású építész tervezte, s az akkori szokásoknak megfelelően a tervezést követően is amolyan főmérnöki szerepet betöltve követte és irányította az építés kivitelezését. Sajnálatos módon életének ezen utolsó munkáját nem fejezhette be. Az épület elkészülte előtt megbetegedett és Drezdában halt meg.


A munkák az építész korábbi társa, Lipták Pál iránymutatásaival fejeződtek be, amelynek nyoma sajnos több apró részleten is meglátszott. Schmahl korábbi épületeinél (Pl. Uránia filmpalota) „megszokottá” vált, hogy

a minden apró részletig átgondolt, precíz, igényes kivitelezéshez szükségesek voltak a mester instrukciói, amelyre pont ennek,

a legösszetettebb és finoman aprólékos épületnek az esetében már nem volt lehetőség; lelkiismeretes gazda nélkül került sor a befejező szakaszra.


A fedett vásárlóutcával, passzázzsal rendelkező mór és gót stílust keverő, historizáló eklektikus épület hasonló funkciójú elődjét váltotta. Nevét is innen, a Brudern-ház korából ráragadt „Párisi ház”-ról kapta, mivel megjelenésében a Passage des panoramas párizsi üzletházra hajazott.


A köznyelv nevezte el így a Bruder család tulajdonába lévő, Pollach Mihály által tervezett, 1817-ben átadott üzletházat.

Brudern ház (forrás: Fővárosi Szabó Ervin, Könyvtár Gyűjteménye)

A Párisi Udvar az építés korában is kimagasló minőséget és egyedi stílust tükrözött. Homlokzatán több tízezer Zsolnay majolika található, amelyek egyedüli módon a teljes felületet borítva adják annak különös megjelenését, az alsó két szinten pedig öntöttvas és/vagy rézlemez keretekben festett és aranyozott üvegmozaik betéteket láthatunk, melyek a belső passzázs oldalfalain is visszaköszönnek.

Párisi udvar 1913-14 (forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Gyűjteménye)

A belső közösségi terekben a Zsolnay kerámiák mellett a Villeroy és

a aBoch gyárakban készült mettlachi és mázas kerámiák borítják

a passzázst, a lépcsőházak falfelületeit. A belső terek további kimagasló szakmai értéket képviselő elemei a Róth Miksa műhelyében készült ólomüvegek, melyek a főlépcsőház belső udvarokra néző ablakaiban és

a passzázs feletti központi kupolában erősítik a luxus érzését.


A lépcsőházak kovácsoltvas korlátai, az öntöttvas pillérek, a kirakatok közötti üvegezett szekrények és a Luxfer prizmákat tartó keretek Jungfer Gyula neves műhelyéből származtak. A passzázs dongáját eredetileg szintén keretbe szorított, a Haas és Somogyi cég által gyártott Luxfer prizmaüvegek alkották, azonban ezeket statikai problémák következtében már korábban lecserélték. A passzázsra néző mahagóni és tölgy kirakatokat (és valószínűleg az eredeti utcaiakat is) egy angol faipari cég gyártotta. Ennek különlegessége, hogy ez a cég készítette a XX. század elején a londoni Harrods áruház patinás épületének kirakatait is. A Villeroy kerámiákból jutott a lakások konyháiba is, de sajnos az építkezés során ezekből csak néhány foltot találtunk borzalmas állapotban. Ennyi azonban arra elég volt, hogy láthassuk, jutott stílus az eldugott sarkokba is.


A főlépcsőházban az ólomüvegek és a mázas kerámiák mellett gyönyörűen faragott triesti mészkő kőoszlopok zárják a lépcsőházi orsóteret.

A főlépcsőház egyik különlegessége a kerámiával borított és ólombetétes, festett üveges ablakokkal ellátott, kívül hatszögű, belül kerek alaprajzú liftakna, amelyben valószínűleg az egyik geometriát követő lift működött.


Az eredetileg a cég által szállított négy liftből néhány csigán és kampón kívül nem maradt emlék. A lift számomra vicces eleme, hogy félemelettől félemeletig járt. A négykarú díszlépcsőház félemeleti pihenőjében volt az első megállója és félemeletenként további megállói. Így, ha a legfelső, ötödik emeletre szerettünk volna menni, akkor ki kellett szállni a negyedik emelet feletti utolsó megállónál, és a fennmaradó részt lépcsőn megtenni. Talán ez is volt az egyik oka annak, hogy a ház egyik neves lakója, Uhrer Ödön (fotóművész) saját liftet épített magának a Petőfi Sándor utcára (volt Herczeg u.) néző, legfelső szinti műteremlakásába.

Főlépcsőház (forrás: a cikk írójának saját fényképe)

Az épület egy másik különlegessége az ötszögletű, fehér és zöld mázas kerámiával borított poligon udvar volt, amely belső udvarként funkcionált.

A zöld keretek egy részének a girland és a virágmotívumok adták a díszes megjelenést, míg a fehér rámát jelképező sík csempék még tiszta állapotukban meghatározóan az udvar „bevilágításában” segítettek.