Új-zélandon október 4-e a nagyszülők napja. Ennek kapcsán két nagymamát és egy nagypapát kérdeztünk arról, hogyan élik meg a nagyszülőséget, mivel töltik az unokákkal közös időt.
Nagypapa meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagypapa, aki Aucklandben élt.
Neki volt két unokája Aucklandben, mégpedig Alexandra (Lexie) és Nicholas (Nicky), és négy unokája a világ másik végén, Kanadában. Sajnos őket nem gyakran látjuk, nagyon messze laknak tőlünk, velük csak Facebookon tartjuk a kapcsolatot.
Lexie öt éves és iskolába jár, Nicky kétéves, ő még óvodába. Nagyon szeretjük egymást. Amikor még minden jól ment (a koronavírus előtti időben), eljöttek hozzánk legalább hetente egyszere, és nálunk aludtak.
Másnap Nagymama vitte őket iskolába meg óvodába. Persze most otthon kell maradni, ilyet nem lehet csinálni. Nagypapa szeret nekik meséket olvasni, az egyik kedvenc a Thomas, the tank engine. Mindketten szeretik és úgy látszik, nem unják meg. A Nagypapa inkább.
Jólneveltek a gyerekek, büszke vagyok rájuk, és örömmel vinném őket bárhova. Anyjuk, a három lányom közül a legfiatalabb úgy nőtt fel, hogy „girls can do anything”, és a lányaim azt be is bizonyították.
Emlékek? Még mindig hetenként nőnek, sok minden örömet hoz. Mikor meglátnak minket, szaladnak hozzánk és ölelik a térdünket. Persze mi is térdelünk és öleljük őket.
Szóval jó az élet. Sok örömet hoznak nekünk.
Szabó Miklós
Mikor megismertem a páromat nem gondoltam, hogy esetleg nagymama leszek. Aztán megszületett az első kislány unokánk, két évvel később a második – ekkor olyan boldogság töltött el minket, hogy azt sem tudtuk, hogy ünnepeljük meg az eseményt. Akkor nem is gondoltam, hogy mennyire elfogadott nagymama leszek.
Itt vannak az unokák minden pénteken, és szombaton mennek haza. Ez a program beindult, mikor egy éves lett az első unoka, később pedig folytatódott. Részem volt a fürösztésben, pelenkázásban, meg az éjjeli nyugtatásokban, visszaaltatásokban. Párommal jól együtt működünk: ő játszik velük, rajzolnak, festenek, és mikor már nagyobbak lettek, elkezdtek barkácsolni is. Velem szeretnek süteményt készíteni, néha babaruhákat varrunk. Együtt olvassuk Janikovszky Éva “Örülj, hogy lány“, című könyvét, tetszik nekik benne a rajz, én meg fordítom a szöveget. Míg itt vannak, hozzám jönnek, ha éhesek, vagy ha egy ölelésre vágynak. Már a hét elején megtervezem, hogy mi legyen a pénteki vacsora. Bevásárolok minden finomságból, s amikor a párom megtalálja az ínyenc falatokat a jégszekrényben, és éppen már megenné őket, akkor leállítom, hogy azok péntekre vannak, amikor jönnek a gyerekek. Van úgy, hogy pénteken úgy esnek be a gyerekek az ajtón, hogy „Nagymama, what’s for dinner?”
Kőszegi Zoya
Tíz éve költözött ki először a fiam, később a lányom is a férjével Új-Zélandra. A nagy távolság miatt nem viseltem volna el a hiányukat, ezért pár látogatás után, négy év múlva nekem is sikerült kiköltöznöm, nagy nehézségek árán. Amikor azonban az unokám születésekor a kórház folyosóján aggódva róttam a köröket, tudtam, hogy jó döntés volt. Azóta is itt tudom követni felcseperedését, ahogy lassan nagylány lesz belőle. Sok időt töltünk együtt, hetente háromszor én megyek érte az iskolába, s egyszer nálam is alszik. Ilyenkor van időnk egymásra, jó időben a parton játszunk, labdázunk, fagyizunk, de a lakásban is tudunk társasozni, kártyázni, legoval játszani. Ilyenkor olyanokat főzök, amit Lily is szívesen megeszik, ezek mindig magyar ételek.
Én mindig magyar mesét olvasok neki, magyar mondókákat, énekeket tanítok. Sajnos csak tanultam az angolt, de szerencsére azért megértem, amikor a magyar mondatokba angol szavakat tesz.
Lily az egyetlen unokám, s itt szerintem több időt töltök vele, mintha az egész család otthon élne. Nem tudom elképzelni, hogy csak Skype-on vagy Facebook-on mondaná nekem, hogy "Nagyi", s nem ölelhetném meg se őt, se a gyerekeimet. Csak miattuk élek itt, egy idegen országban, ennyi idősen.
Ildikó