A világ másik felére költözésből adódó távolság és időeltolódás még a közösségi média adta lehetőségek ellenére is sokaknak nehézkessé, sok szervezést igénylővé teszi a kommunikációt Magyarországon élő családtagjaikkal, barátaikkal. Vannak azonban olyanok, mint Drávai Tamás, akik viszont tudatosan, időt nem kímélve kommunikálnak nemcsak ismerős, hanem számukra teljesen ismeretlen emberekkel is. Tamás egy olyan kezdeményezést indított útjára, amely összekötő kapocsként szolgál krónikus betegek és szállásadók között: általa jött létre az Időház. Drávai Tamás 2007 óta él Új-Zélandon, munka és lehetőség repítette el ilyen messze Magyarországtól. 14 éve él Aucklandben párjával, hosszú ideje school driver-ként dolgozik, speciális igényű gyerekeket és tanulókat szállít iskolába és haza. Emellett másik munkát is végez teljesen más területen, szabadidejében pedig szívesen sportol, zenével foglalkozik.
Aucklevél: Mielőtt elmélyednénk abban, hogy miről és kiknek is szól az Időház elnevezésű, jótékonysági alapon működő kezdeményezés, kérlek, mesélj röviden nekünk magadról, mint ötletgazdáról és Aucklandben élő magyarról. Milyen motiváció állt részedről az Új-Zélandra költözés mögött, a 17 éve meghozott nagy döntés hátterében?
Drávai Tamás:
Hosszú történet, de röviden elmesélem. A párom és én Szolnokról származunk, ott éltünk 2004-ig. Ekkor költöztünk Budapestre, elsősorban azért, mert mind a ketten munkanélküliek voltunk a szülővárosunkban. A fővárosi élet új és friss lehetőségeket adott, valamilyen szinten élveztük is, de már korábban is nézelődtünk külföld irányába, főleg Európában. Voltak barátok, ismerősök, akik külföldön dolgoztak vagy éltek, ezért interneten rengeteg országot megnéztem. Ez egy hosszú folyamat volt, amely során eljutottam Új-Zélandhoz, mint lehetőséghez. Voltak ismerőseim, akik jártak itt vagy éppen itt dolgoztak. Mivel akkoriban web designer voltam, ezért próbáltam felvenni a kapcsolatokat kiwi cégekkel. Egyszerűen fogtam a Google Maps-et és végigmentem az összes településen, rákerestem webes bizniszekre, weblapokra, és elküldtem mindenkinek a CV-met. Hónapokig tartó kutatás után végül volt pár cég, amely visszajelzett, sőt néhány kisebb munkát csináltam is távolról az egyiknek, de komolyabb kapcsolat nem lett semelyikből. Hozzá kell tenni, én mindig megírtam mindenkinek, hogy elsősorban job offert keresek, mert munka nélkül mi nem tudtunk volna Új-Zélandra költözni, mivel nem volt felesleges pénzünk ilyenre. Az egyik cég később váratlanul visszajelzett 2006 elején, hogy éppen Joomla fejlesztésekre keres embert, és ha tudom csinálni, akkor dolgozzunk együtt, egyelőre távmunkában. Ez lassan ki is fejlődött és egy kis idő múlva már nekik dolgoztam Budapestről rendes munkatársként, pénzért. Egy jó kapcsolat jött létre és még ebben az évben kaptam munkaajánlatot a főnöktől, aki talán szociális érzékenysége miatt segíteni is akart egy kelet-európainak. Egyébként ő eredetileg Wales-ből jött Zélandra a szüleivel a 70-es években.
2007-ben elintéztük a munkavízumot és így jöttünk ide Wanganui-ba (ma már Whanganui), ahol én egy internetes családi cégnél dolgoztam, a párom pedig egy könyvelő céghez került. Pár év alatt megkaptuk a letelepedési engedélyt és ezután költöztünk Aucklandbe, elsősorban a több munkalehetőség és szabadidős tevékenységek széles tárháza miatt. Ma már állampolgárok vagyunk. Amúgy sokáig csináltam Whanganui városának magyar nyelvű weblapját szabadidőmben, ami egyedülálló és hiánypótló volt. Sok pozitív visszajelzést kaptam.
Valószínűsíthető, hogy ennyi idő elteltével kiterjedt ismeretségi körre tettél szert nemcsak Aucklandben, hanem országszerte is. Milyennek találod az életet ebben a távoli országban, mennyire találtad meg itt azt, amit kerestél? Tudnál-e nekünk mesélni néhány kalandról, érdekes eseményről, amely a 17 év alatt veled és a családoddal történt?
Világos, hogy a kezdeti idők nagyon izgalmasak voltak, főleg az első pár év, amit még Whanganuiban töltöttünk, hiszen új volt az ország, a környezet, a klíma, a tengerpart, és minden. Minden nap felfedezés volt, utaztunk, és a lakóhelyünk minden négyzetméterét próbáltuk megismerni. Mivel engem érdekel a történelem és a hely története is, rengeteg könyvet elolvastam a könyvtárból a városról, pl. annak kialakulásáról, az utcanevek és városrészek neveinek eredetéről, a Māori kultúráról, stb. A munka mellett elindítottam Whanganuiban egy kicsi kajakkölcsönző bizniszt, amelyet 8 évig futtattam egyedül, az utolsó öt évben már Aucklandből, végül 2016-ban eladtam.
Whanganuiban már az elején szerettem volna valamiféle közösségi aktivitásba belefogni, és éppen a helyi újságban olvastam, hogy van egy tehetséges Māori harakeke művésznő, akivel felvettem a kapcsolatot. A cél az volt, hogy csinálok neki ingyen egy weblapot, és próbálok online segíteni, hogy jobban ismertté váljon akár országosan is. Még egy kiállítást is szerveztünk egy helyi galériában neki egy magyar pár segítségével. A Māori hölgy éppen terhes volt, sajnos a gyereke halva született, és utána ez a közös együttműködés elhalt, de ő a mai napig ebben a Māori képzőművészeti világban forog. Visszatérve a magyar párra, volt pár tényleg vicces és szinte hihetetlen történet. Amikor frissen megérkeztünk Whanganuiba 2007-ben, akkor gyorsan kibéreltünk egy ócska és olcsó helyet, de közben már kerestük a véglegeset, a jobbat. Folyamatosan néztük a hirdetéseket, elmentünk a házakhoz. Az egyik házat személyesen is megnéztük az ingatlanügynökkel, aki kérdezte, hogy honnan vagyunk. Mi mondtuk, hogy Hungary, ő pedig mosolyogva közölte, hogy éppen előtte mutatta meg a házat egy másik magyar párnak. Mi akkor azt se tudtuk, hogy élnek ott magyarok, teljesen új volt az egész. Később kiderült, hogy ez a magyar pár akkor költözött a városba, mert megvettek egy képkeretező bizniszt. Velük teljesen véletlenül futottam össze a webes cégnél, ahol dolgoztam. Egyik nap bejött egy fiú és egy lány, és hallottam, hogy akcentussal beszéltek, de nem tudtam hova tenni, nem hangzott magyarnak. Ők éppen a képkeretező cégnek akartak akkor egy weblapot és online shopot csináltatni. A főnök felesége is ott dolgozott és ő mutatta be nekem őket. Mondta nekik, hogy az angolom nem olyan jó, mert most jöttem ide dolgozni Magyarországról, erre ők nagy csodálkozva és örömmel odaszóltak nekem, hogy mi is magyarok vagyunk! Sok történet van, ezelkől könyvet lehetne írni.
Új-Zéland nagyszerű hely; igazából nagy meglepetés nem ért minket ezzel kapcsolatban, mert kijövetel előtt már évekig az országgal foglalkoztunk. Megnéztük, hogy milyen házak vannak itt, milyen települések, országrészek, akkor indult a Google Street View, ahol bejárhattuk Whanganui utcáit is, szóval tudtuk, hogy ez miről szól és sima ügy volt az egész ilyen szempontból. Tisztában voltunk a lehetőségekkel és nem azt vártuk, hogy itt minden rózsaszín, csupán tudtuk, hogy teljesen más a magyarországi viszonyokhoz képest. A nyelv nehéz volt az elején, mivel angolt soha nem tanultam iskolában, a tudásom az évtizedek alatt összeszedett szavak voltak innen- onnan.
Ha valaki nyomon követi, rendszeresen olvassa a mai világban működő médiafelületeket, sajnos csak elvétve találkozik pozitív hírekkel, beszámolókkal, amelyek arról szólnak, hogy mi jó történt a világban, mi az, ami előmozdított segítő kezdeményezéseket, lehetővé tette emberi kapcsolatok kialakulását, fejlődését, vagy éppen gondoskodott a környezetről, az élővilágról. Szerinted miért van ennyire kevés olyan ‘jó hír’ körülöttünk, mint amilyen az általad létrehozott kezdeményezés kapcsán megjelent?
Szerintem úgyanúgy, mint régen, mindenki megtalálhatja a rossz és a jó híreket egyaránt. Természetesen az internet és a közösségi média világában már nehezebb a sok szemét között válogatni, ezért a szűrés több erőfeszítést igényel. Nagyon sok fórum és közlési csatorna van ma már, ahol a pozitív, előremutató és építő gondolatokat el lehet juttatni másokhoz, hiszen az online világ egyik jó oldala az individualizmus kibontakozása. Külön öröm, hogy Magyarországon a mainstream média is felkarolta a magánkezdeményezésemet, készültek rádió interjúk, újságcikkek, és TV riportok is olyan nagy nevű médiumoknál, mint pl. a Magyar Narancs, Magyar Nemzet, ATV, Deutsche Welle, Telex, stb.
Az elmúlt időszakban több online és nyomtatott felületen is találkozhattak az olvasók az általad életre hívott oldallal, amelyet Időháznak neveztél el. Mi ösztönözte részedről ennek az online felületnek a létrehozását, amely tőled 18.000 kilométerre élő emberek és szállásadók összekapcsolásán fáradozik. Hol tart eddig a kapcsolódások száma?
Az Időház abból indult ki, hogy ahol lakunk már kb. 2012 óta, ott a szomszédban él egy család, és ennek hölgy tagja már évekkel ezelőtt itt az utcában mindenkinek adott egy névjegykártyát, mert akkor kezdett önkéntesként dolgozni egy karitatív szervezetnek, és ezt promótálta. Én ezt megnéztem és akkor is tetszett, hogy beteg, főleg súlyos rákos betegek számára szerveztek ingyen üdüléseket nagyon szuper holiday home-okban. Aztán elteltek az évek és 2023 elején azon ötleteltem hogy milyen projektbe fogjak bele. Mindig szerettem volna valami nagyobb volumenű dolgot kitalálni, csak ugye mindenhez sok pénz kell. Mindig voltak kisebb, underground projektjeim, de azok érthető módon más szinten működtek. Ekkor ugrott be ez a kiwi charity, amely pénz nélkül működik szállásdonorok segitségével. Egy kicsit elmerültem az ő általuk végzett tevékenységben, majd először próbáltam ehhez hasonló szervezetet keresni Magyarországon. Átböngésztem weboldalakat, Facebookot, sok helyen keresgéltem, de rájöttem, hogy ilyen koncepcióval nincs Magyarországon hasonló kezdeményezés. Közben sajnos édesapám 2023 áprilisában elhunyt Szolnokon. Ez mindenképpen egy lökést adott ahhoz, hogy felépítsem a koncepciót, és létrehozzak egy új és hiánypótló projektet. Ebből született meg rövid idő alatt az Időház karitatív szálláshálózat, ahová eddig több mint 240 beteg regisztrált, közel 80 szállásdonorral rendelkezik, és amelynek segítségével eddig több mint 220 vendégéjszaka lett lefoglalva (többsége ingyen). Mindez több mint 5 millió Forint lett volna, ha ki kellett volna fizetniük a szállást igénylőknek. Az Időház célja, hogy ingyenes vagy kedvezményes üdülőszállásokat biztosítson súlyos krónikus betegségben szenvedő felnőttek vagy gyerekek és családtagjaik számára együttműködve olyan szociálisan érzékeny szállásadókkal, akik önként felajánlják ingatlanukat pihenésre és kikapcsolódásra.
Tudnál-e példát mondani arra, hogy helyileg, Új-Zélandon vagy bárhol máshol a világban múködnek-e hasonló kezdeményezések, és miért gondolod fontosnak azt, hogy ilyenek létrejöjjenek? Hogyan lehetne többeket arra ösztönözni, hogy szabadidejüket jótékonysági célok érdekében, ilyen vagy más jellegű, segítő tevékenységek életre hívására fordítsák?
Új-Zélandi szervezet a TimeOutNZ, innen vettem az ötletet, és ezt gyúrtam át egy kicsit, hogy jobban megfeleljen a magyarországi viszonyoknak. Vannak azonban Ausztráliában, az USA-ban és Angliában is hasonló szervezetek. Elsősorban az angol nyelvű országokat ismerem, de elképzelhető, hogy van Németországban, Franciaországban és sok más országban is hasonló. Igazából az Időház ez egy projekt is, amit izgalmas volt felépíteni, létrehozni valamit a semmiből. Szerintem emberfüggő, hogy ki, mit tart fontosnak, nem lehet elvárni, hogy mindenki jótékonysággal foglalkozzon vagy ezt tartsa szem előtt az életében. Én azt mondom, hogy ma már könnyebb létrehozni ide kapcsolódó dolgokat; az internetnek és a közösségi médiának nagy ereje van, könnyebb csatlakozni vagy részt venni különféle kezdeményezésekben, nemcsak helyi szinten, hanem akár nemzetközi szinten is. Nekem ez nem újdonság, mert 1996 óta használom az internetet napi szinten, és már akkor is volt saját weblapom, külföldiekkel tartottam a kapcsolatot e-mailben, stb., azóta pedig ez az egész továbbfejlődött. A technológiát használni kell, úgy, hogy ne az használjon minket. Nagyszerűek az okos készülékek, de nem teszik az embereket is okossá.
Végezetül kérlek, mesélj az olvasóknak arról, hogy milyen terveid vannak akár az Időházat, akár más kezdeményezéseket illetően, illetve, ha valaki csatlakozni szeretne hozzád, segítene neked ezekben, hogyan teheti ezt meg?
Minden információ megtalálható a weblapon. Folyamatosan várom új szállásdonorok jelentkezését, csatlakozását, nemcsak Magyarországon, hanem a környező országokban is, pl. Románia, Szlovénia, Horvátország, ahova utazhatnak betegek. Egyébként van is egy ilyen szálláslehetőség már Horvátországban, de a többi magyarországi. A cél az, hogy minél több szállásdonorral rendelkezzen a hálózat, mert annál hatékonyabban tud működni. Vannak már olyan tervek is, hogy hivatalossá tesszük ezt a kezdeményezést, például alapítványt hozunk létre bizonyos segítő személyek által, így megpályázhatók lesznek bizonyos, eddig nem elérhető támogatások is, amelyekkel ki lehetne bővíteni az Időház támogatási lehetőségeit. A kezdeményezést amúgy bárki támogathatja most is a weblapon található módon a támogatás fül alatt.
Szívesen fogadom olyan új-zélandi magyarok jelentkezését is, akik szimpatizálnak az Időház céljaival, és tudnának segíteni pl. promócióban, szállásadók felkutatásában, sajtómegjelenésben, weblap fejlesztésben, app programozásban, vagy bármiben. Emailben kereshetnek a info@idohaz.org címen.
Köszönjük a válaszokat és gratulálunk ehhez a csodás kezdeményezéshez!
Vadász Viola