Új-Zéland déli részén élő magyar egészségügyi dolgozók beszámolója a koronavírus járványról
Amikor két évvel ezelőtt találkoztunk Új-Zéland legdélebbre fekvő városában, nagyon megörültünk egymásnak; azóta igazi jó barátokká váltunk. Bátorítjuk és erősítjük egymást, miközben nagyokat kirándulunk, tornázunk vagy társasozunk, nem utolsó sorban pedig rengeteget beszélgetünk: ki nem fogyunk a közös témából. Mindketten az egészségügyben, sőt, ugyanabban a kórházban dolgozunk: Melinda cukor- és szívbetegek ellátására szakosodott ápolónő, Enikő pedig aneszteziológus (altatóorvos). A koronavírus járvánnyal kapcsolatosan érkező külföldi hírekhez hasonlóan álltunk hozzá: közeledik egy új ellenség, fel kell venni ellene a harcot. Mivel az ellenséges koronavírus alattomosan, ismeretlenül és meglepetészszerűen támadt és terjedt el, főként emiatt ért mindenkit váratlanul és felkészületlenül a hirtelen megnövekedő betegszám. Egészségügyi dolgozóként tudatában vagyunk az akut stresszreakciót kísérő lelki folyamatok fázisainak, emiatt úgy véltük, hogy minket kevésbé fog a helyzet leterhelni. Objektíven visszatekintve, ez a nehezen kontrollálható mechanizmus lassan átvette az uralkodást a mi életünkben is, a koronavírus okozta helyzet pedig a következő lelki folyamatokat generálta bennünk:
1. Sokk: nem számítottunk rá, már valami mást terveztünk be.
A világjárvány kezdeti időszakában, január, február környékén már elkezdtünk a gyorsan terjedő, potenciálisan halálos koronavírus járványról hosszú estéken át beszélgetni. Próbáltunk elméleteket gyártani arról, hogy a kórházi ellátás hogyan fogja bírni a számtalan beteg megjelenését, hogy vajon hány betegünket fogja súlyosan érinteni. Február 28-án már felütötte fejét Új-Zélandon is az első megbetegedés, méghozzá hozzánk igen közel, Queenstownban. A queenstowni kis kórházat jól ismerjük, az ott dolgozó nővérekkel közeli kapcsolatban állunk, mivel súlyosabb betegeik ellátása sokszor a mi kórházunkban történik. Nem számítottunk ilyen korán, ilyen közel a vírusra, azt gondoltuk az ország “zsúfoltabb” részein hamarabb kell majd szembenézni az első betegekkel. Magyarországon hivatalosan ekkor még nem volt egy eset sem.
2. Hitetlenkedés és tagadás: ez nem történhet meg! Ez a fázis igazából a felkészülést jelentette addig, amíg valóban szembe kellett néznünk az új helyzettel.
Március elején a médiát elárasztotta a sok információ. Lassan a kórházban is érezni lehetett a feszültséget, mindenki a koronavírus-helyzetről beszélt. Akkor még azt gondoltuk, hogy nem lehet olyan rossz a helyzet, mint ahogy mondják, de azért nem árt felkészülni egy átlagnál nagyobb betegáradatra.
Enikő: A felkészülés az anesztes fronton március közepén kezdődött. Rendszeressé vált az osztályon belüli hosszú megbeszélés, tanácskozás, brainstorming a koronavírus helyzetről. Mivel az osztályvezető főorvos szabadságon volt, a járvánnyal megbízott tapasztalt kolleganő pedig már korábban, a Christchurch-i földrengések idején átélte a felkészületlenség és tehetetlenség érzését a rengeteg beteg okozta káosz miatt, ezért a megbeszélések fő célja egy stratégia kidolgozása volt arról, hogy mit tennénk, ha az olaszországi helyzethez hasonlóan masszívan beütne a járvány. Elsőként a kórház tervrajzára festettük fel a piros (fertőzött betegek) és zöld (nem fertőzöttek) színű utakat, amelyek az eligazodást segítették a szobák irányába. Az ötletgyűjtés aztán még órákig tartott: megpróbáltuk kitalálni, hogy hol tudnánk sürgősségben a betegeket úgy ellátni (intubálni) és kezelni, hogy ne kereszteződjenek az útjaik egy-egy fertőzött vagy gyanús beteggel sem. A betegek mellett magunkat is próbáltuk védeni és a megfelelő felszerelésekről gondoskodni, így került szóba a férjem 3Ds nyomtatója, amelyet akár be tudnánk vetni maszkok gyártására is. Szóba került a már betervezett műtétek elhalasztása is, valamint azt is felmértük, hogy kik a legveszélyeztetettebb kollegák, akik számára a legjobb megoldás az lenne, ha otthon maradnának, amikor elkezdődik a koronavírustól legyengült emberáradat. Arról is beszélgettünk, hogy mit tehetünk a saját testi es lelki egészségünk megőrzésére. Katonás, fegyelmezett, de mégis demokratikus feladat elosztás következett, melynek során nekem egy ideiglenes, új, intenzív terápiás osztály berendezésénél kellett besegítenem, a járvány idejére pedig a sürgősségi ügyeletes listára kerültem. Csak nem lehet olyan rossz a helyzet, mint ahogy mondják! - gondoltam.
Melinda: A közvetlen munkatársaimmal minden nap figyeltük az európai eseményeket, hosszan elemeztük betegeink túlélési esélyeit. A mi szerepünk az egészségügyi ellátásban a krónikus betegségekkel élők tanítása, mindennapi támogatása, gyógyszeres kezeléseik optimalizálása, a betegek felkészítése hosszú távra. A Kínából és Olaszországból érkező egészségügyi kimutatások, tanulmányok és hírek azt mutatták, hogy a koronavírus járványban a súlyosan es sokszor halálosan megbetegedők 30-35%-a szív-és érrendszeri megbetegedésekben szenved, 30% cukorbeteg és csak 20%-nak van légúti megbetegedése. A mi kis csapatunk éppen ezekkel a betegekkel foglalkozik. Az is egyértelmű volt, hogy krónikus betegségek talaján az új vírus kortól függetlenül is pusztít. Számomra a legfontosabb kérdés az lett, hogy hogyan készítsem fel betegeimet saját maguk egészségi állapotának optimalizálására, és ha szükséges, a vírus legyőzésére. A főnökünk két-három hetet adott nekünk, hogy minden betegünkkel kapcsolatba lépjünk telefonon, emailen vagy személyesen – tette mindezt azelőtt, mielőtt elképzelhetővé vált, hogy minket áthelyeznek olyan osztályokra, ahol a legnagyobb szükség lép majd fel. A bizonytalanság elkerülhetetlen volt. Minden energiánkkal a betegeket készítettük fel egy olyan harcra, amit még mi sem tudtunk, hogyan vívjunk meg. Mindeközben napi kapcsolatot tartottam magyarországi családommal: szüleim 80 évesek, szív- és cukorbetegség háttérrel készültek tőlem igen távol ugyanarra a harcra. Az ő felkészítésük talán még fontosabb volt számomra, hiszen hazamenni, otthon segíteni nem lehetséges, bárhogy is alakul a holnap. Mint a szélesebb családom egészségügyi szakembere és két tinédzser édesanyja, kötelességem volt minden elolvasott egészségügyi beszámoló ellenére a pánikot elkerülni, és higgadtan, pozitívan felkészülni a jövő bizonytalanságaira. Terveket készítettünk a munkatársakkal alternatív szálláshelyekről arra az esetre amikortól COVIDos betegeket kezdünk el ápolni. A legtöbb munkatársamnak fiatal családja van, vagy éppen gyereket várnak... Vajon megéri-e hazamenni munka után és kitenni a család többi részét a veszélynek...? Vajon ki fogja a férjemet és a gyerekeimet ellátni, ha én dolgozom és ők megbetegednek? Vajon van-e elég gyógyszerem otthon, hörgőtágító, C-vitamin, kézfertőtlenítő, lázcsökkentő? Mi van, ha nem tudunk boltba menni és én a kórházban ragadok? Mik azok a receptek, amiket a lányok is el tudnak készíteni? Az emberi elme ezer és egy lehetőségen végigtekint és próbálja a szívnek megmagyarázni, hogy nincs értelme izgulni, keseregni, félni. Mindent elő kell készíteni, aztán lesz, ami lesz...
3. Hullámvasút-effektus: érzelmek vihara, a feldolgozás fázisa.
Enikő: Március végén már rendszeres felkészítés folyt az egyéni védőeszközök (PPE) helyes és biztonságos felvételére es letevésére. Rengeteg új információt kaptam minden nap a koronavírus-helyzettel kapcsolatban. Mivel a sürgősségi műtétek ugyanúgy folytak, a kórházban folyamatosan volt munka, én nem is igazán észleltem, hogy közben megkezdődött a lockdown. Rutin lett, hogy a telefonomat műanyag zacskóban vagy fóliázva hordom, mindent többször fertőtlenítek, zuhanyozom a „gyanús” vagy fertőzött betegekkel való érintkezés után. Új rituálé lett, hogy hazaérkezés után az utcai ruhámat azonnal a mosógépbe dobom és gyorsan lezuhanyozom mielőtt a férjemet megpuszilom. Idővel rájöttem, hogy a munkába könnyebb futva bejutni, mint autóval, így nem kell fertőtleníteni az autóban minden felszínt, zuhanyozni meg úgyis kell. Időközben a sok szappantól és fertőtlenítőszertől kicserepesedett a bőröm, de otthon egyre gyakrabban várt a kedves férjem illatozó, friss kovászos kenyere. Ezt így egész jól el lehet viselni! – gondoltam. Ahogy azonban telt az idő kialakult bennem egyfajta paranoid viselkedés és már minden akut beteg gyanús volt. Igyekeztem betartani a szabályokat, a protokollt, de akkor is hordtam a védő szemüvegem és a maszkom, amikor nem volt előírva. Nem magam miatt aggódtam igazán, hanem a legveszélyeztetettebb, sürgősségi betegekért, akiket elláttam. Nem szerettem volna, hogy valaki véletlenül miattam fertőződjön meg, és én legyek úgymond a vektor. Ha ez megtörténne, nagyon bántana a lelkiismeret.
Melinda: Március végétől a mi kis csoportunkat szétszórták, a munkát felosztották közöttünk. A kórházat lezárták, a járóbeteg-ellátás telefonos szolgatatássá alakult át. Heti három napot otthonról dolgoztam. A hálószoba irodává alakult, reggel 8-tól este 6-ig telefonálgattam, csak egy hosszabb ebédszünetet iktattam be. Gyógyszerfelírás, vérnyomásmérés - a körzeti orvosok hiányában igen sok lett a munka. A betegek szívinfarktus után ugyanúgy akartak ellátásban részesülni járványhelyzettől függetlenül. Az osztályra csak nagyon indokolt esetben lehetett felmenni. A telefonos munka mellett heti két napot a szülészeten töltöttem, amely azt is jelentette, hogy egy teljesen új területet kellett megtanulnom, és egy új csapatba beilleszkednem. Ettől nem éreztem magam jobban és hiányoztak a megszokott munkatársaim is. A szülészet új kihívással új veszélyeket is hordozott magában. A már közismert bluffi esküvő és a queenstowni, valamint wanakai konferenciák miatt a fertőzöttek száma a környékbeli 20-40 évesek között egyre magasabbá vált. Mindenki a világ egészségügyi riportjait bújta, kérdéses volt, hogy mi is a legbiztonságosabb az anyának és a babának, mi lesz a családdal, és azokkal, akik szintén jelen szeretnének lenni a szülésnél. Nem tudtuk, hogy van-e elég szoba, mellékhelyiség, amiben el tudjuk szeparálni az anyát és a babát, ha lázasak és légszomjuk van. Ezen kérdések megválaszolására rendszeresen átbeszéltük a lehetőségek sokaságát. A fertőtlenítések sorozata, a kézmosások, az átöltözések, cserepes kezek mind normalitássá váltak. Szinte csak erről folyt minden kommunikáció kórházon belül és kívül is. Az egyetlen felszabadulás a mindennapi hosszú séta volt a férjemmel és a kutyával. Mire április elején megérkeztek az első COVID-gyanús kismamák, már mindenki tudta, hogy mit kell tenni. A beöltözés és levetkőzés gyorsan történt. A melegtől folyt a víz a hátunkon, a maszkban nehezen lehetett levegőt kapni, de kibírható volt. A belgyógyászatról sok aggasztó hír érkezett. Sok feszültség, vita keletkezett a védőöltözet körül. Voltak, akik megtagadták a védőöltözet felvételét és nem voltak hajlandók COVID-os betegeket ápolni. Mások meg több védőöltözetet szerettek volna. A lelki teher mindenkire ránehezült. Egymást bátorítani és nem kritizálni egyre nagyobb kihívássá vált.
4. Szomorúság és tehetetlenség: erőtlenség, a saját korlátainkkal való szembesülés.
Enikő: Áprilisban következett be nálam a mélypont: két kollegám is otthon ült hetekig - egyikük valószínűleg elkapta a vírust, miután tudta nélkül egy pozitív beteget kezelt, valamint a második is kapcsolatba került egy beteggel, akiről utólag derült ki, hogy fertőzött volt. Többen beteget jelentettek az utolsó pillanatban, ennélfogva nekem elég sok túlórám gyűlt össze április végére. Mi következik ezután? - gondoltam. Hiszen még csak most kezdődik a járvány!
Melinda: Egy pénteki nap volt a szülészeten, amikor az egyik szobában az apuka eltüsszentette magát és nem tette a kezét a szája elé. Nem volt nyitva egyetlen ablak sem. A párnak az első kisbabája született, éppen tanítottuk az újdonsült anyukát a szoptatás technikájára, amíg a 22 éves apuka egy hatalmasat tüsszentett a szoba másik felén. Azt mondta, hogy nem volt beteg. Talán csak a por miatt történt. Hétfő reggelre elkezdett fájni a torkom, vagyis igazából csak kapart; éppen a szülészetre mentem reggel 6.30-ra. Egyre jobban fájt a torkom, de már a fejem is. Elgondolkodtam: hogy menjek be az anyukához a kisbabával? Miért kapar a torkom? Biztosan nem COVID, csak megfáztam. Nem vettem pulóvert, mikor fújt a szél, biztosan nem COVID. Nem lehet a COVID, az apuka nem volt beteg, én pedig még boltban sem voltam. A főnővér végül hazaküldött. Megengedték, hogy a telefonos munkámat folytassam heti három napban, a másik két napon pedig betegszabadságon voltam két hétig. A megfázást senki nem kapta el tőlem a családban. Mindent fertőtlenítettem a házban, senkivel nem érintkeztem. Mivel két hét után még mindig fájt a torkom, elmentem egy tesztre. Nem volt kellemes a 36 óra várakozás… Közben a legközelebbi munkatársam belázasodott, hányt, köhögött, fájt a torka. Nem láttam már három hete, csak telefonon beszéltünk. Ő a belgyógyászaton ápolt két fertőzött beteget, 56 éves, angol, egyedül él, magas vérnyomását kezelik. Nagyon beteg volt öt napig, aztán javult egy picit. Utánam egy nappal teszteltette magát. Nekem és a kollégámnak is végül negatív lett a teszteredményünk, én rögtön mehettem vissza dolgozni a kórházba, őt 12 nap után hívták vissza. Azóta is minden nap tartjuk a kapcsolatot. Az élet megy tovább.
5. Elfogadás: belátás, hogy a helyzettel együtt kell élni.
Enikő: Májusban már egy kis megkönnyebbülés következett. Még mindig sok volt a munka, de a hangulat már javult, és a korábban betervezett, de a vírus miatt elhalasztott műtéteket is végre engedélyezték megtartani. Tudom, hogy a járvány még nem ért véget, de az első csatát megnyertük, 1-0 nekünk. Újra kirándulhatunk a barátainkkal, élvezhetjük a gyönyörű hosszú sétákat a vadonban, és meglátogathatjuk rég nem látott ismerőseinket Queenstownban.
Melinda: A 3-as lezárási szinttől kezdve újraindíthattam a járóbeteg ellátást, egyszer egy héten már vezethetem a klinikát, ahová maszkban, ezer kérdés után, de végre bejöhettek a fiatalabb betegek is. Nagyon jó érzés volt megint azt csinálni, amit szeretek, és végre összefutni a munkatársaimmal. Úgy látom, hogy nagyon lassan, de elkezdődik a kórházi munka visszaszervezése. Mindenki tartja a távolságot, mindenki fertőtlenít, de legalább látjuk egymást és beszélünk. Egy idő után a kantin is kinyit majd és szépen lassan megnyugszik mindenki. Fellélegzünk. Azt is megbeszéltük, hogy mit teszünk akkor, ha újraindul a hullám, és miként rendezzük át a munkát annak érdekében, hogy az jobban működjön: a következő csatát már biztosan rutinosabban várjuk majd!
Mindenkinek azt javasoljuk, hogy továbbá is legyen óvatos! Vigyázzunk magunkra és egymásra, hogy hosszú távon is nyerésre álljunk a vírussal szemben!
Prekopa Melinda, Egyed Enikő
Invercargill, Southland