ÉLŐ TÖRTÉNELEM: BESZÉLGETÉSEK A KLUB IDŐSEBB TAGJAIVAL

A cikkben név nélkül hivatkozom rájuk, tekintettel a helyzetükre. Két idős magyart látogattam meg, akik még ’56-ban vándoroltak ki Aucklandbe. A kivándorláson túl még egy közös dolog van a hölgyben és az úrban: mindketten elestek otthon, emiatt az Auckland Hospitalba szállították őket. Egy emelet különbséggel, de ugyanabban az épületben feküdtek.

Először az urat látogattam meg. Sosem találkoztunk korábban, mégis olyan érzés volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. A legnagyobb szeretettel fogadott. Megkérdeztem, mi történt; azt mondta, elengedték a lábai. Kérdeztem, mennyi idő, amíg felépül. „Nem fogok, vége van” – felelte mosolyogva. Korábban prosztatarákja volt, ami átterjedt a gerincére, emiatt esett el. „Különben szép életem volt” – mondta –, „csak azt sajnálom, hogy már nem tudtam utazni.” Hova szeretett volna utazni? – kérdeztem. „Hát, Magyarországra, még egyszer”, és amikor kimondta kishazánk nevét, kicsordultak a könnyei. Ekkor én is elsírtam magam. Megkérdeztem, hogyan kezeli az ember, amikor közlik vele, hogy ennyi volt, vége van. Ekkor felnevetett: „Hát röhögsz egyet, és azt mondod: hát, baszd meg, jól van, akkor ennyi volt” – mondta. Megkérdeztem, fél-e. Azt mondta, nem. „Szép életem volt” – ismételte. Furcsa forgatókönyveket ír az élet. Hogy lehet, hogy valaki, aki ennyire mentálisan ép, itt van, miközben már nincs? Hogy lehet, hogy valaki él, miközben már nem? „Nagyon szép fáim vannak, alma, szilva, avokádó” – folytatta. Elmesélte, hogy a masszőrének mindig adott ezekből a gyümölcsökből. A szomszédjával pedig káposztát savanyítottak. „Különben elrendeztem mindent” – zárta le a mondatot. Pár nap múlva csörgött a telefon: átszállították egy magánklinikára, ahol nyugodtabb körülmények között lehet.

Egy emelettel feljebb, a szintén otthon elesett idős hölgyet látogattam meg. Annak ellenére, hogy három bordája eltört, kifejezetten elemében volt – erre mondják azt, hogy jó beszélőkéje van. Kicsi, törékeny, apró néni ült az ágy közepén, és csak beszélt, beszélt hosszasan, és milyen jó volt őt hallgatni. Sugárzott belőle az élni akarás. „És te mit csinálsz itt, darling?” – kérdezte. Meséltem magamról, közben az angol és a magyar nyelv folyamatosan keveredett. A közös pont a tenisz lett, aktívan játszott igencsak sokáig. „Milyen jóképű fiatalember vagy” – mondta nekem. „Valaha szép hölgyecske voltam ám én is” – folytatta. „Most is szép” – feleltem, erre csak legyintett és elnevette magát. „Éljél, darling, menj, csinálj mindent, éljél” – ismételte. Másnap reggel már hívott telefonon, mondta, hogy nagyon jól esett neki a látogatás, szeretne több klubnapra eljutni, de nem tud. Mondtam neki, hogy ha hazakerül a kórházból, szívesen hozom és viszem, ha lesz klubnap. Ez a legkevesebb. Több volt ez, mint időslátogatás. Ilyenkor mindig elérzékenyülök. Az ember kicsit kívülről tudja nézni magát, a világot, és rájön, hogy sokszor, amit oly nagy problémának lát, az valójában nem is az, mert a bajok nem ott kezdődnek. Élni kell, amíg csak lehet, teljes erővel, mert az élet minden nehézségével együtt is szép.

Darvasi Áron

Nemrég meglátogattam a klub két legidősebb tagját, bár sajnos nem a legideálisabb körülmények között. Szerettem volna egy kis színt, különlegességet vinni a szürke kórházi hétköznapjaikba. Már a kórházba érkezésem is kisebb kalandnak bizonyult, úgy éreztem magam, mintha egy labirintusba csöppentem volna. Legalább tíz percbe telt, mire sikerült megtalálnom a megfelelő épületet és osztályt.

A kórterembe belépve többen is feküdtek ott, ezért gondoltam, megpróbálkozom magyarul megszólalni, hátha valaki válaszol – így is lett, végül könnyedén megtaláltuk egymást. Hosszasan beszélgettünk. Mesélt nekem az életéről, a családjáról, arról, hogyan került Új-Zélandra, és hogyan alakultak az itt töltött évei. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan fonódik össze az ő sorsa a nagyobb történelmi eseményekkel.

Ezután a klub egyik legidősebb női tagjához mentem. Ő a bordatörése ellenére is tele volt energiával, mesélt, zsizsegett, öröm volt vele beszélgetni. Először kissé zavarba jött a nevem hallatán, mondta is, hogy a Fanni név számára teljesen ismeretlen, én vagyok az első, akitől ezt a nevet hallotta. Beszélgettünk a fiatalkoráról, a háborús évekről. Elmesélte, hogyan bombázták le a családi házukat, majd kaptak egy új lakást, amely egy zsidó családé volt, akiket akkor deportáltak. Később a zsidó család szerencsésen túlélte a háborút, visszatértek, így nekik el kellett hagyniuk a lakást. Mesélt a korai házasságáról, a színészi álmairól, amelyek sajnos végül nem valósulhattak meg. Beszámolt arról is, hogyan került ki ő is Új-Zélandra: férjének először Dunedinben adtak munkát, így követték egymást, később pedig Aucklandbe költöztek. Az egyik kedvenc történetem az volt, amikor elmesélte, hogyan találkozott először az angol nyelv furcsaságaival. Sétálva látta meg a "milk bar" feliratot, a "milk" szót még nem ismerte, de a "bar" jelentésével tisztában volt, így nem értette, hogy ha ez bár, akkor hol van a zene, a tánc, az üdítők. Később a magyar klubban derült ki számára a félreértés, és hogy sok magyarnak hasonló nyelvi kalandjai voltak. Akkoriban a klub keretein belül ezeket a történeteket egymással megosztva támogatták, segítették a magyarokat az új élethelyzetükben.

Nagyon jó érzés volt beszélgetni velük, hiszen ők az élő történelem megtestesítői. Mindig is érdekelt, milyen volt az élet régen, milyen sorsok formálták azokat, akik ma itt vannak velünk. Fontosnak érzem, hogy amíg lehetőségünk van rá, kérdezzünk, hallgassunk, tanuljunk tőlük, hiszen ezek a személyes történetek adják át igazán az örökséget. Bízom benne, hogy még lesz alkalmam találkozni velük, remélhetőleg legközelebb már nem kórházi körülmények között.

Csényi Fanni