Végh Barbi, Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas története

A 2020-as évben a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében két ösztöndíjas érkezett Új-Zélandra, akik közül Végh Barbara 9 hónapig Aucklandben, Petrilla Gara Attila pedig rövid ideig Wellingtonban, később Magyarországról online végzett közösségépítő és segítő tevékenységet. November 19-én Barbi új-zélandi kiküldetése is véget ér – az Aucklandi Hírmondó olvasóitól, az AMK tagjaitól egy rövid írás keretében vesz búcsút.


Hála égnek!


Hála.

Ez az egy szó teljes egészében lefedi ezt a mögöttem lévő kivételes időszakot minden egyes fordulatával, eseményével, élményével, kihívásával egyaránt. Habár engem anyukám mindig arra tanított, hogy mindig előre nézzek és haladjak együtt a feladatokkal, most egy picit mégis muszáj leülnöm, hogy visszatekintsek az elmúlt kilenc hónapra, amit itt,

Új-Zélandon tölthettem veletek!


Emlékszem, mennyire hihetetlennek tűnt még mindez február elején otthon, amikor életem egyik legnagyobb utazására készültem lázasan, most pedig ugyanolyan lelkesedéssel és izgalommal, mégis döbbenettel és persze szívfájdalommal gondolok a hazautamra.

Végh Barbara

Amikor megérkeztem hajnalban Lucáékhoz és kiültünk az ébredező esőerdő ölelésében a teraszra, akkor még minden nagyon idegennek, hatalmasnak, kanyargósnak, és félelmetesnek tűnt. Azóta viszont úgy érzem, hogy nincs előttem lehetetlen. Nagy szerencsémre, egy olyan közösségbe kerültem, ahol nem kellett sok idő ahhoz, hogy otthon érezhessem magamat! Ettől persze a búcsúzás is sokkal nehezebb,

de a szomorúság helyett inkább arra gondolok: mekkora mázlista vagyok, hogy gazdagabb lettem egy új otthonnal!


A fránya vírus miatt közel sem sikerült szakmailag annyi mindent megvalósítani, mint amennyit mentorommal együtt terveztünk és eredetileg szerettem volna, mindenesetre azért úgy érzem, hogy a lehetőségekhez képest a legjobbat hoztuk ki ezekből a fordulatokkal teli hónapokból.


Az első karantén alatt zajlottak a Zoom meetinges mondókázások a magyar játszóházba járó gyerekekkel, ami sok szempontból kihívás volt, mégis megannyi boldog percet sikerült szerezni vele jó pár gyereknek és szülőnek egyaránt! Rólam meg nem is beszélve! Később már személyesen is tarthattam foglalkozásokat a játszóházban, illetve közreműködtem a klubnapokon is, ahol óriási öröm volt a gyerekekkel együtt kézműveskedni, játszani.


Részt vettem a klub által szervezett kirándulásokon is, ahol nem csak gyönyörű helyeket fedezhettem fel, de megismerkedtem sok értékes emberrel is. Úgy gondolom, hogy az aucklandi tartózkodásom szakmai csúcspontja azonban az első magyar iskola, azaz az AUskola első foglalkozásának alkalmával következett be. Már reggel, amikor beléptem

a terembe, ahol éppen sorakoztak a gyerekek lázasan, Kerubina megkérdezte tőlem: „Barbi, te kikkel leszel?” Ránéztem és azt mondtam: „Háát, veleteeeek!” Azon nyomban felkiáltott legalább öt gyerek: éljeeeeeen! Mondhatom, ezután már minden lámpalázam elszállt,

és egy csodálatos, játékokkal teli napot tudhatunk magunk mögött!


Alig várom a következőt! Azt azért persze nehezen viseli a szívem, hogy ezekből az aktív hónapokból nekem végül „csak ennyi” jutott, és legfőképpen azért, mert így sokkal kevesebbet adhattam, mint amennyit tudtam volna, de mégis elégedett vagyok, hogy legalább „ennyit” sikerült. Szintén hálás lehetek azért is, hogy a fent említett szívmelengető visszajelzésekből sem szenvedtem hiányt! Mindezek mellett sok lehetőségem volt dolgozni a havi Hírmondó munkálataiban, amin keresztül sok izgalmas dolgot megtudhattam az itt élő emberekről, és rendszeresen publikálhattam, segíthettem a tartalom összeállításában.


Nagyon eredményes és izgalmas volt Vadász Violával ezen együtt munkálkodni! Hogy így képzeltem-e el ezt a kilenc hónapot? Hát persze, hogy nem! Azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi szeretetet fogok kapni! Mindent összevetve, életem egyik legjobb időszakát töltöttem el itt Aucklandben, tizenhétezer kilométerrel az otthonunktól, mégis otthon! Köszönöm mindenkinek, hogy akár csak egy kedves szóval, akár sokkal többel is, de mindannyian hozzátettetek ahhoz, hogy ez így legyen!


Talán a „hála” szó, önmagában még sem képes leírni a mértékét annak, amit érzek, de csordultig van a szívem vele tényleg! Lehet, hogy csak álom marad, de remélem, egyszer majd még visszasodor Új-Zélandra az élet! Addig is, vigyázzatok magatokra, egymásra, és legyetek hálásak mindenért, amit kaptok! Novemberben még találkozunk!

Végh Barbara

Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas


Az Aucklandi Magyar Klub tagjai köszönetüket és hálájukat fejezik

ki Végh Barbinak a helyi magyar közösség érdekében, kilenc hónapon

át végzett munkájáért! Sok sikert kívánunk neki a továbbiakhoz,

s reméljük, valóban visszasodorja még őt az élet Új-Zélandra!