Szondy Gyula története

Szeretettel üdvözlöm, az Aucklandi Magyar Klub vezetőségét és tagságát!

Szondy Gyula vagyok és ösztöndíjasunk, Végh Barbi felkért, hogy szeretne velem készíteni egy riportot, vagy írjak magamról... Az utóbbit választottam, mivel jelenleg Budapesten vagyok.


2004. január 15-én érkeztem Aucklandbe. “Új életet” akartam kezdeni, mivel otthon négy különböző üzleti vállalkozásom szinte egyszerre ment csődbe. Pénz és angoltudás nélkül, 58 évesen szálltam le a repülőről egy idegen városban, ahol senkit sem ismertem, ahol senki sem várt. Nem sok esélyem volt, de megpróbáltam. Ugrás a sötétbe!


Telefonkönyvből, magyar nevű embereket hívtam, hogy segítsenek munkát találnom. Többen is az akkori klub elnökét, Pap Arankát és férjét ajánlották, akik aztán segítettek is az indulásban.


Vidékre küldtek, ahol almaszedés, szőlőmetszés, csomagoló üzemi munka stb. volt néhány hónapig, de a szezon végén visszajöttem Aucklandbe. Az augusztusi klub ünnepségre meghívtak Arankáék. Kellemes hangulatú vacsora és ünnepség volt, ahol egy szimpatikus idős hölgy, Éva Edvards mellett kaptam helyet az asztalnál. Sokat beszélgettünk, búcsúzásnál meghívott másnapra egy kávéra. Egészen jól összebarátkoztunk. Ő magyar származású özvegyasszony volt, aki mindent megpróbált, hogy segítsen nekem vízumot szerezni.


Kiderült, hogy a háromhavi vízumot kétszer tudom hosszabbítani, tehát 2004. októberig, aztán vége, mert a korom miatt, nem kaphatok munka vízumot. Egyetlen megoldás a házasság volt, amit Éva felajánlott nekem és 2004 októberében összeházasodtunk! Ő 82 éves volt, én 58. Bármilyen jól tartotta magát, szembetűnő volt a korkülönbség. A bevándorlási hivatalban el is játszották a “Zöld kártya” című film idevágó részét, de végül megkaptam a vízumot. Az “érdekházasság” vádra, mindenkinek azt mondta Éva, hogy igen, érdek, mert Gyulának az az érdeke, hogy itt maradhasson, nekem meg az, hogy legyen mellettem valaki. Megháláltam a jóságát, mert 2 év után megbénult és még 2 évig, haláláig tolókocsiban vittem mindenhova, barátokhoz, kirándulni és a klubba, minden klubnapra!


Később találtam munkát ácsok mellett, ahol ellestem a szakmát, és mikor az a munka megszűnt, a következő céghez, már ácsként jelentkeztem, ahol az állami lakások, házak felújításában már igazi ácsként tevékenykedtem több, mint 10 évig. Később, pár évig, Köves András gyárában is dolgoztam, akinek egyébként sokat köszönhetek, mert a nehéz időkben mindig segített nekem.


Szabadidőmben sokat kirándultam a barátaimmal, ebben a gyönyörű országban, partikat szerveztem és ha tudtam én is segítettem másokon. Röviden ennyi az új-zélandi életem, persze kibővítve, ha mindent leírnék, akár regény is lehetne....


Ha összegezem, hogy az életemben milyen szerepe volt a klubnak, akkor elmondhatom, hogy talán a legfontosabb, legszebb része volt az itteni életemnek. A megérkezésemkor a klub vezetői segítettek! Ott ismertem meg Évát, aki nélkül nem maradhattam volna! A klubban találtam meg a legjobb barátaimat! Vezetőként sikerélményt adott, egy-egy jól sikerült rendezvény, kirándulás, vagy akár csak egy jó hangulatú klubnap is. Tehát nem véletlen, hogy annyira a szívem csücske volt (és még most is) ez a klub. Aztán elnökként, a zűrzavaros időkben is, mindig a klub fennmaradása, sikere volt a cél előttem.


Jelenleg is olvasom a “Hírmondó”-kat, kapom az információkat, például hallom, hogy Petra megszerezte a támogatást a magyar iskolához, illetve kémeim azt is jelentették, hogy milyen sikeres volt az utolsó klubnap! Meg azt is látom, hogy az ösztöndíjasunk, Barbi milyen lelkesen végzi a feladatát. Nagyon örülök és gratulálok!!!!!


Üdvözlök mindenkit a vezetőségben, a tagságban! Ha vége lesz ennek a szörnyűségnek (remélem hamarosan) találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra!

A Gyula