Rövidfilmek a kamasz filmklubban

A novemberi filmklub volt az én első aucklandi filmklubom. Nem egészen tudtam, hogy mire számítsak, de az esemény abszolút felülmúlta a várakozásaimat. Az öt év alatt, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen eltöltöttem, meglehetősen sok filmklubon vettem részt gyerekekkel, felnőttekkel, amatőrökkel, professzionális filmkészítőkkel. Bátran ki merem jelenteni, hogy az aucklandi kamaszoknak tartott filmklub az egyik legszórakoztatóbb és legrelevánsabb filmklub, amivel valaha találkoztam.


A novemberi alkalom tudomásom szerint kissé rendhagyó volt a korábbiakhoz képest. A találkozó első felében én meséltem a munkámról, a film hangjának készítéséről, a dokumentumfilmekről, és általában a filmkészítésről. A filmklub második felében rövidfilmeket néztünk, melyek között voltak amatőr és professzionális filmek is. A rövidfilm rendkívül változatos műfaj. Rövidségéből adódóan minden képnek, minden mozzanatnak, minden mondatnak súlya van.

A filmeket egy-egy fordulópontnál megállítottuk és megbeszéltük, hogy ki, mit tenne az adott helyzetben, illetve ki, mit gondol, mi következhet a filmben a fordulópont után. Néztünk magyar rövidfilmeket és nemzetközieket is (magyar szinkronnal). Bevezetésként M. Tóth Géza Oscar-díjra jelölt animációs rövidfilmjével kezdtünk, amelyben a feszültség egy úgynevezett suspense technikát alkalmazva jelenik meg; a film végén mindez egy humoros csavarral oldódik fel.

A filmklub során láttunk egy amatőr rövidfilmet is, a Pálfai Károly rendezésében készült Lecsót, aztán megnéztük Szirmai Márton Szalontüdő című rövidfilmjét, majd az egy Two and two című perzsa rövidfilmet Babak Anvaritól. Végezetül

az argentin Damián Szifron által rendezett Eszeveszett mesék (Wild tales) című szkeccsfilm The proposal (vagy The Bill) című ötödik szegmensét tekintettük meg.

Mindegyik rövidfilm egy-egy fontos problémát vet fel, amelyeket egyesével hosszasan megtárgyaltunk.

A kamaszok aktívan részt vettek a beszélgetésben, egymással és a felnőttekkel vitázva fejtették ki a véleményüket egy-egy kérdésről. A beszélgetéseket nagyon élveztem. Azt gondolom, hogy minden filmkészítő álma az, hogy egyszer majd fiatalok vitatják meg az általa felvetett kérdéskört. A beszélgetések szabadok, nyíltak voltak: nincs rossz válasz, csak egyéni vélemény.

Számomra a legérdekesebb az Eszeveszett mesék kapcsán kialakult beszélgetés volt, aminek talán azt a címet tudnám adni: Mit tennél meg a saját gyermekedért, aki elkövetett egy végzetes hibát? A rövidfilm kezdő jelenetében egy tehetős párt látunk, akik épp megtudják, hogy a tinédzser fiúk az éjjel autóval elütött egy várandós asszonyt. A rendőrség még nem tudja ki volt a tettes, de ez hamarosan ki fog derülni, így a szülőknek el kell dönteniük mit tegyenek. Felelősséget mernél vállalni a saját tetteidért? Börtönbe mennél a saját gyermekedért?

Vajon a „könnyebb út” a tényleg könnyebb? A fiatalok megközelítése számomra rendkívül üdítően hatott. Úgy vélem, az ilyen típusú beszélgetések végtelenül fontosak nem csak a tizenévesek, de a felnőttek életében is.


A mindennapi forgatagban egy pillanatra megállni és átgondolni alapvető morális és érzelmi kérdéseket, megpróbálni beleképzelni magunkat a másik helyzetébe, megérteni a másik döntésének motivációit; azt gondolom, ez kortól, generációtól függetlenül mindannyiunkra ráfér. Emelem kalapom Beáta és András előtt, én biztosan jövök legközelebb is.


Zolnai Eliza

hangmérnök, dokumentumfilm-rendező