KÖZELÍTÉS

Szabó Laci és Leitner József jó barátok voltak az 1956-os forradalom idején Magyarországon, ám az események hatására sorsuk egészen más irányt vett; a kérdés, hogy menni kell vagy maradni érdemes-e, végérvényesen meghatározta életük további alakulását. Bár útjaik különváltak és távol sodródtak egymástól, mindketten megtalálták azt, amit kerestek, és barátságuk továbbra is mélyen él szívükben. Most, 87 évesen, izgatottan várják azt a napot, amikor újra találkozhatnak. Az alábbi visszaemlékezések két párhuzamos életutat tárnak elénk — két szemszög, két út, amelyeket a távolság sem tudott elszakítani.

Interjú Szabó Lászlóval

Elsőként Szabó László életútját idézzük fel, aki immár 67 éve él Új-Zélandon. Az 1956-os forradalom után hagyta el szülőhazáját; egy hosszú, eseménydús úton talált új otthonra távol, egy akkor még számára idegen világban. Mesél gyermekkora emlékeiről, a forradalom hatásairól, meneküléséről, az új kezdet nehézségeiről és arról, miként építette fel életét Új-Zélandon, ahol végül otthonra lelt.

Mióta él Új-Zélandon?

67 éve élek itt. 18 évesen jöttem el Magyarországról.

Térjünk vissza a gyökerekhez. Mesélne egy kicsit a gyerekkoráról, fiatal éveiről Magyarországon? Milyen emlékeket őriz arról az időszakról?

Tűrhető volt. Nem volt semmi problémám, egyszerű életem volt. Sportoltam, fociztam, a tanulást kicsit hanyagoltam, nem nagyon figyeltem oda az órákon, ugyanakkor mindig is vágyakoztam külföldre menni. A forradalom pedig lehetőséget adott erre.

1956 őszén a történelem átalakult az egyik pillanatról a másikra.Hogyan emlékszik vissza a forradalom kitörésére, milyenek voltak akkor a napjai?

1956-ban fejeztem be a tanítóképzőt, és ha Magyarországon maradok, 1–4. osztályig tanítottam volna. Kisigmándra küldtek, hogy alsó tagozatos diákokat tanítsak. A főnököm, aki akkor huszonnégy éves volt, a felső tagozatosokat oktatta egy másik épületben. Amikor beléptem a terembe, ahol negyvenkét gyerek várt rám, fogalmam sem volt, mivel és hogyan kezdjek, mint kezdő tanító. Minden héten érkeztek ellenőrök, akik figyelték, mit tanítok. Eleinte még a forradalom kitöréséről sem tudtam, hiszen ez egy nagyon kicsi falu volt Komárom megyében, és a hírek nem terjedtek olyan gyorsan. A faluban volt egy kis épület, amit a kommunista párt vett át; az alsó szinten irodák voltak, fent hálószobák, engem is ott szállásoltak el. Az épület tetején egy mikrofon állt, amelyen keresztül a faluban hirdették a propagandát. Egyik nap, miközben készültem az iskolába, hallottam a mikrofonból, hogy a Lánchídi vérengzésről

beszélnek. Először azt hittem, 1847-ről van szó. Dél felé a főnököm odajött az iskolában, és megkért, hogy küldjem ki a gyerekeket az udvarra, mert szeretne velem beszélni. Elmondta, hogy forradalom van Magyarországon, majd megkérdezte, tudok-e róla. Így válaszoltam: nem. Ezután azt kérdezte, szeretnék-e külföldre menni, amire persze igent mondtam.

Vidéken máshogy élték meg a forradalmat, mint Budapesten. A faluban lehetett érezni a forradalmat? Mit mondott a gyerekeknek?

Visszahívtam a gyerekeket az udvarról és hazaküldtem őket, hogy addig ne jöjjenek iskolába, ameddig nem szólunk neki, mert ekkorra már több helyen bombázás volt az országban. Szerencsére ez egy kis falu volt, itt nem volt semmi hatása akkor a forradalomnak.

Mi volt a tervük, merre indulnak?

Hazautaztunk Esztergomba a főnökömmel, ahol négy barátommal elhatároztuk, hogy elindulunk külföldre. Ekkor már 1956 november 16-a volt. Gyerekként iskolaszünetekben dolgoztam egy helyen, ahol zöldségeket szállítottunk Komárom megyébe a különböző boltokba. Én és József, Lipóth Petra édesapja itt ismertük meg egymást, együtt pakoltuk a krumplikat. We were really popular, young, strong men. The drivers were fighting which one could get us. So anyway.. (Josephine: Laci, Hungarian!) - Ó, igen! Azon gondolkoztunk, hogyan induljunk útnak. Egyik nap azzal az indokkal, hogy megyünk zöldséget szállítani, kaptunk egy engedélyt, hogy elutazhatunk Győrbe. Az volt az utolsó város, utána már nem lehetett tovább menni. Így hát elmentünk Győrbe, lerakodtuk a zöldségeket, s mivel én tanító voltam, így kaptunk egy lakást, és ott maradtunk egy éjszakát. Beszélgettünk néhány emberrel, majd az egyikőjük felajánlotta, hogy ismer valakit, aki el tud vinni minket a határhoz. Kaptunk az alkalmon és november 17-én átléptük a határt. József viszont nem jött velünk.

Az országból való kijutás sokak száméra életveszélyes vállalkozás volt. Milyen volt átjönni a határon?

Egy kis hídon kellett átkelni, volt ott két ÁHV-s (Államvédelmi Hatóság, a magyarországi kommunista pártállami diktatúra államvédelmi szervezete volt 1948 és 1956 között - a szerk.), kezet fogtunk és viszontlátásra. Ez november 17-én történt, ekkor már lett a forradalomnak. Szerintem a kommunista kormány megengedte azoknak, akik nem értettek egyet a kommunizmussal, hogy elhagyják az országot. Átértünk egy kis faluba Ausztriában. Csak egy fogkrém és fogkefe volt nálam, meg ami rajtam volt, semmi más. Azt a kis pénzemet, ami volt odaadtuk a határőröknek.

Mindezt egyedül tette meg vagy a barátaival?

Négyen voltunk.

Ausztria sok menekült első állomása volt, de Új-Zéland egészen távoli cél. Hogyan jutott el Új-Zélandra?

Amikor átjutottunk a határon, egy kis faluba érkeztünk. Egy néni odajött hozzánk és elkezdett beszélni. Szerencsére tudtam egy kicsit németül és elmagyaráztam neki, hogy menekültek vagyunk. Befogadott magához estére majd másnap segített nekünk eljutni Bécsbe. Sétálgattunk az utcán, az emberek itták a presszókávéjukat, a szódavizet, majd a rendőrség odajött hozzánk, és kérték, hogy csavarogjunk itt. Bementünk a rendőrségre, ahol a börtönben adtak szálláshelyet, mert ekkor már 19-en voltunk. Úgy kezeltek minket mintha elkövettünk volna valamit, ujjlenyomatot is vettek tőlünk. Két napot töltöttünk a börtönben, majd elszállítottak minket Traiskirchenbe. Ott több ezer, három- vagy négyezer magyar lakott. Ott voltunk elég sokáig, onnan mehettünk Bécsbe a nagykövetségre, hogy menekültstátuszt kérjünk. Sok ország felajánlotta segítségét, hogy befogadnak magyar menekülteket. Először meginterjúvoltak, hogy megnézzék milyen személy vagy, majd kellett nekik két hét, hogy leellenőrizzék a magyar kormánynál, hogy van-e büntetett előéleted. Addig adtak egy igazolást, amivel bizonyos összegig tudtam magamnak vásárolni ruhát, mert nem volt semmim.

Sokan nem tudták, merre vezet majd az útjuk. Ön ekkor már tudta, hogy Új-Zéland lesz az új otthona?

Nem. Én Argentínába és a futball miatt és Angliába jelentkeztem először. Egyedül Amerikába nem vágytam. A táborban, ahol laktunk Bécs mellett elterjedt a hír, hogy tanító vagyok és sokan érdeklődtek tőlem a világról. A kedvenc tantárgyam a földrajz volt, így tudtam ajánlani helyeket, hogy merre menjenek. Gyerekként sok bélyeget gyűjtöttem és a déli, csendes-óceáni bélyegeken pálmafák, fűszoknyás hölgyek, gyönyörű virágok voltak. Ugyanakkor tudtam, hogy ezeken a szigeteken nem találnék munkát, ezért gondoltam elmegyek Új-Zélandra, jó messzire Magyarországtól, így oda jelentkeztem.

Milyen volt az út Bécsből Új-Zélandra?

Az új-zélandi kormány bérelt két kis propelleres gépet, amin 105 férőhely volt. Hat napig tartott az út, mert többször meg kellett állni, hogy üzemanyagot szerezzünk, és átvizsgálják a repülőt. Bécsből Olaszországba repültünk, majd Indiába, ahol egy maharadzsa meghallotta, hogy magyar menekültek érkeznek, és megvendégelt minket vacsorára. Elvitt a palotájába, rengeteg ételt szolgáltak fel, később majdnem beteg lettem a sok fűszeres íztől. Ezután Szingapúrban és Darwinban szálltunk még le, majd végül 1957. március elsején érkeztem meg Aucklandbe.

Egy teljesen új világba érkezni nem lehetett könnyű. Volt ismerőse a repülőn vagy mindenki ismeretlen volt? Mit csinált miután leszállt a repülőről?

Ismeretlenek voltunk egymásnak. Egy barátom, aki már itt volt két hónapja tudta, hogy jövünk, és küldött egy levelet, hogy ha leszállok, kérjem magamat New Plymouth-ba, mert ő oda jutott. Így is tettem. A Vöröskereszt segítségével felszálltam egy buszra New Plymouth felé. Harmincan ültünk a buszon, a söfőr pedig bemondta a hangosbemondóba, hogy van egy magyar menekült is velünk. Ekkor mindenki odajött hozzám és adtak nekem mindenféle dolgot, nagyon segítőkészek voltak.

A nyelvi akadály sok bevándorló számára nagy kihívás lehetett. Angolul beszélt már ekkor? Ha nem, hogyan kommunikáltak egymással?

Nem tudtam angolul, csak a ’yes’ és a ’no’ szavakat ismertem. Volt egy kis szótáram, abban kerestem a szavakat majd rámutattam az ujjammal. Sosem tanultam később se angolul; a munka és a beszélgetések során tanultam meg a nyelvet. Dolgoztam felszolgálóként, ott sok szót tanultam.

Milyen munkákat vállalt el az évek során?

New Plymouth-ban először segédmunkás voltam, egy lányiskola kertjét rendeztem, ástam, betonoztam. Ott a szünetben a lányok mindig kijöttek az udvarra, körbevettek engem, mert tudták, hogy magyar menekült vagyok, ezáltal érdekességet jelentettem számukra. Ekkor volt egy kis pajeszom, azt mondták, hogy hasonlítok Elvis Presley-re. Dolgoztam felszolgálóként több helyen is, abban volt tapasztalatom, mert gyerekkoromban nagyapámnak segítettem Dorogon a ’pub’-ban kiszolgálni a vendégeket. Öt év után megkaptam az állampolgárságot, majd elmentem Ausztráliába csavarogni, felfedezni a környező országokat, a kis szigeteket is bejártam. Visszajöttem Új-Zélandra és 1967-ben találkoztam feleségemmel, Josephine-nel a ’Trojka’ nevű kávézóban, ahol akkor dolgoztam. Ő egyetemista volt és a nyári szünetben a konyhán segített, itt ismerkedtünk meg. 1977-ben beléptem az új-zélandi repülőtársaságba a konyhára dolgozni, mint mosogató. Egyik nap az ottani főnököm megkérdezte, hogy tudok-e főzni. Azt válaszoltam, hogy igen. Főztem nekik egy adag csirkepaprikást, amitől teljesen elájultak. Másnap behívott a nagyfőnök, kérdezte, hogy szeretnék-e elmenni szakácstanulónak, mire azt válaszoltam, hogy igen. Két évig tanultam az egyetemen főzést. A szakács hierarchia alján kezdtem dolgozni, majd szépen lassan másztam fel a ranglétrán. Szerencse, hogy a légitársaságnál dolgoztam, így számtalanszor volt lehetőségem Magyarországra utazni tizedannyiért mint másoknak.

Végül egy személyesebb kérdés: az otthon szó Ön számára Magyarországot vagy Új-Zélandot jelenti?

Új-Zélandot.

Csényi Fanni

KCSP ösztöndíjas

Ifjúságom története Szabó Lacival

Következzen a történet Dr. Leitner József szemszögéből, amely egy különleges barátságról és az 1950-es évek kihívásairól szól.

Sikeresen túljutottunk a Vörös Csillag Általános Iskolán. Szabó Laci a Tanítóképzőbe, én gimnáziumba kerültem. Ezek voltak a csodás évek! A nyári szünetekben soha nem unatkoztunk – minden nyáron dolgoztunk. Nem kedvtelésből, hanem mert szegények voltunk. A Mezőker (Zöldséges) vállalat adott nekünk munkát. Rábgéber és Horváth elvtársak voltak a főnökeink – Horváth volt a rendesebb. Általában hajnal három-négy óra körül jött értem Laci, akivel megmaradtunk jó barátnak, mert szerény, csak a tudománynak élő fiúk voltunk. Volt olyan év is, amikor még meg sem buktunk! Utáltam a villanycsengőt, mert ilyenkor csengetett Laci, hogy induljunk. Az Alföldre mentünk áruért Csepel teherautóval. Egyikünk a sofőr mellett ült, a másik a rakománnyal a platón – időnként helyet cseréltünk. Kecskemétről hazafelé sokszor a ládák végében aludtam, oldalamra fekve. Egyszer az egyik karom kilógott a teherautó végén. Megijedtek, megállították a kocsit, mert azt hitték, agyonnyomtak valakit a ládák. Pedig csak az álom nyomott el. Egyszer egy teherautónyi tökhöz jutottunk. Eladtuk Kapros néninek, és így lett nekünk zipzáras, kockás ingünk. A legszebb emlék mégis az, hogy soha nem vesztünk össze. 1956-ban szerencsét próbáltunk külföldön. Én Győr után leszálltam a teherautóról, mert a magyar TF-en (Testnevelési Főiskola) akartam testnevelő tanár lenni. Így egész életemben a sporttal foglalkoztam. Szabó Laci másik úton eljutott Új-Zélandra. Úgy tudom, eleinte szakács volt egy repülőtéren, majd más dolgokkal foglalkozva sikeres életet élt. Most, a középkorúak felső szakaszában (87 évesen), nagyon szeretnék még egyszer Magyarországon találkozni Lacival és a családjával.

Dr. Leitner József (Papa, Dudus) visszaemlékezése