Kertész imre Budapest – egy fölösleges vallomás

Valóban ideje, hogy tisztázzam kapcsolatomat a várossal, amelyben hatvannyolc éve élek, és amelyet egyre kevésbé ismerek. S hogy

e vállalkozásnak idegen ösztönzésre – a Zeit-Magazin felkérésére – vágok neki, azt nagyon is előnyösnek érzem. Szabad vagyok tehát, nem köt

a valóság, amit honfitársaim percenként az orrom alá dörgölnének.


Leírok például egy utcát, amelyből lassan a kietlenség jeges lehelete csap fel, akár egy Chirico-kép kegyetlen fényben álló, dermedt városrészében húzódna, s honfitársaim tüstént elkiáltják magukat: hohó, ráismerünk, hiszen ez a Munkácsy utca, de hol itt a fűszerüzlet, az a bizonyos második emeleti ablakpárkány, ahol mindig friss muskátli virít, no meg a szomszédok játékos pulikutyája a kertben, amely olyan mulatságos hűhót csap minden délelőttön, amikor becsönget a postás?! Bizony, ez a három motívum történetesen éppen hiányzik az én ceruza-rajzomról; de van rajta, mondjuk három másik, ami viszont polgártársaimnak kerüli el rendre a figyelmét. Vagyis – és erre szeretnék kilyukadni – a valóság sem egyéb, mint képzeletünk terméke, és hiába lakunk egyazon ingatlanon, egyazon helyrajzi szám alatt, én, így tűnik, más házban, más városban élek, mint amelyben a szomszédaim élnek.


Így hát az én saját, egyéni Budapestemről fognak itt hallani, amely mindinkább a fantáziámba, az emlékeimbe húzódik vissza. A „valódi” Budapest „igazi” ábrázata? Mi dolgom azzal? Kivándorló vagyok, aki évtizedek óta elmulasztja beszerezni úti okmányait, viszont attól is óvakodik, hogy mélyebb gyökeret eresszen a városban, hiszen bármikor beállíthat papirosaival a postás; azt hiszem, ennél találóbban aligha jellemezhetném viszonyomat e várossal, de talán magával az élettel sem. Mit sajnálnék itthagyni, ha egy napon mégis csomagolnom kellene?

Ha megpróbálok ennél a kérdésnél elidőzni, talán közelebb férkőzhetem

a titokhoz, amely a születés véletlene után a tudatos vagy tudattalan választásaink sorozatában rejlik.


Sajnálnám mindenekelőtt a tájat, hogy úgy mondjam, Budapestet, mint természetet. Aki ide megérkezik, és óvakodik attól, hogy bárkivel is szóba álljon – vagy netalán éppenséggel süketnéma –, az itt rögtön kozmopolita lesz. Budapest fekvésében, építészetében, noha szerencsésen nélkülözi a lakhatatlan nagyvárosok monstruozitását, ott rejlik az a bizonyos ígéret, amit a minden izgalomra kész modern idegrendszer, mint valami érzékeny antenna, tüstént „vesz”, és amelyre készségesen ráhangolódik.


A befogadás, illetve a birtokba vétel lehetőségének ígérete ez, amit talán

a városkép nagyvonalú tágassága s egyúttal megnyugtató körülhatároltsága sugall. Gyerekkoromban különösen fogékony voltam

a város e megejtő szépsége iránt. Szerettem a Budapestet átszelő hosszú villamosvonalakat, amelyek a Józsefváros házsűrűjéből a váratlanul megnyíló tágasság, a folyó s a túloldalán sejtelmesen kéklő budai dombvidék felé vittek. Mára e járatok többsége eltűnt, és csak kevés utca tartotta meg a gyerekkoromban megismert nevét.

A történelem oly lehengerlő volt itt és annyira abszolút – mondhatnám totálisnak is –, hogy nem csupán a lelkekre, de az utcák nevére is igényt tartott. Az Andrássy útnak, ennek a Champs Elysée vagy a Kurfürstendamm mintájára elgondolt, csaknem a Dunától induló s a Városliget szegélyén egy nagyszabású térbe torkolló sugárútnak például öt nevét ismerem.


Eredetileg csak így hívták: Sugár útnak. Később az egykori miniszterelnökről Andrássy útnak nevezték el. A második világháborút követően Sztálin út volt, az 1956-os forradalom idején „A magyar ifjúság útja” lett, hogy a kádári restauráció nemsokára „Népköztársaság útjának” keresztelje el. Központi kereszteződése, geometriailag kiképzett alakja folytán az Oktogon nevet nyerte, majd Mussolini tér, később November 7-e tér lett.


Nem akarnám azonban a bédekkerek e lélektelen modorában folytatni. Csak éppen meglep, hogy milyen sietős közönnyel szelem át mostanában az Oktogont, ha véletlenül arrafelé akad dolgom. A nosztalgiának, valamiféle gondolattársításnak még csak a nyoma sem moccan bennem. Természetesen őrzöm magamban egy budapesti tér: az Oktogon képét,

de ugyanígy őrizném azt, bárhol lennék, Berlinben, Londonban vagy Szolnokon. Egykori kávéházaihoz, a Claridge-hez, különösen a Savoyhoz meg az Abbáziához igencsak eleven s nem minden fájdalom nélküli kapcsolatok fűztek; de mindezt csak az emlékezetem meséli nekem,

s nem ez a valóságos Oktogon, ahol körül sem nézek.


Az embernek több élete van, melyek határozott karakterekkel különülnek

el egymástól, s az elmúlt idő megváltoztatja, akár el is mossa a jelent.

Nem arról van szó, hogy „kinőjük” városunkat, vagy ellenkezőleg, hogy „kikopunk” belőle: inkább arról, hogy egyszerre csak – s ez leginkább talán bennünket lep meg – idegenül nézünk benne szét, mintha még sosem jártunk volna itt. S másnap, amikor az idegenségnek újra ugyanezen az érzésén kapjuk magunkat rajta, csendes beletörődéssel el kell fogadnunk, hogy ezen az érzésünkön immár nem változtathatunk többé. Nemrég, hogy úgy mondjam, az emlékezés előre megfontolt szándékával fölkerestem egy utcát a Rózsadomb alján; csakhamar rá kellett jönnöm azonban, hogy

a helyszín nemhogy segítene, de inkább csak akadályoz benne, hogy előhívjam a róla való emlékeimet. Semmi, de semmi nyomát nem észleltem itt az árnyas, csöndes és csaknem előkelő budai utcácskának, ahol, a háborút közvetlenül megelőző évtől vagy évektől kezdve az anyám lakott az új férjével. Valósággal el kellett kapnom a tekintetemet az aszfaltsivatag övezte, szállodának csúfolt betonképződményről, amit a szocialista építészeti düh álmodott ide, hogy megpróbáljam magam elé idézni gyerekkorom rejtelmes kis palotáját, amelyet félig elfedett a kerítés és a mögötte húzódó kert dús növényzete.


Az egykori török követség épülete volt ez, nevezetes hely, ahová ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán az éppen hivatalban lévő magyar miniszterelnök menekült a német megszállók elől, mivelhogy akkoriban éppen titkos, ámbár kilátástalan különbéke-tárgyalásainak egyikébe bonyolódott, az angolszász hatalmakkal. Amikor a háborút követő, nélkülözésekkel teli nyáron ebben az utcában újra felbukkantam, a neobarokk – vagy talán rokokó? – palota helyén csupán egy kevésbé stílusos romhalmaz állott, a kerítés eltűnt, s az elvadult parkban egy duzzadt tőgyű kecske mekegett egy sebtében levert facövekhez kötözve, érdeklődő közeledésemet barátságtalanul leszegett fejének döfködő mozdulataival viszonozva.


Lám, ez a történelem, amely már oly korán megbontotta gyermeki harmóniámat e várossal. Az apám is udvarolt egy hölgynek, akit utóbb feleségül is vett; ez a történet azonban visszavezet Budáról, egyenesen

be a pesti városrész sűrűjébe. Egy este, amikor az udvarlásból hazafelé tartottunk, s már éppen a Sándor (ma Gutenberg) téren jártunk, apám hirtelen megtorpant és csendre intett. A Körút felől zavaros üvöltözés hallatszott. Azt mondta apám, hogy ezúttal nem a szokott úton, hanem némi kerülővel kell hazamennünk. Csaknem rohanva vezetett a sötét mellékutcákon, azt sem tudtam, merre járunk. Az üvöltözés lassan mögöttünk maradt. Apám elmagyarázta, hogy a közeli moziban a Jud Süss című német filmet játsszák, s hogy a moziból kitóduló tömeg ilyenkor zsidókat keres a járókelők között és pogromot rendez. Márpedig ő, szép, sűrű fekete hajával, egy kissé levantei jellegű arcával könnyen kerülhetett volna annak gyanújába, hogy tényleg az, aki: zsidó. Kilencéves lehettem akkor, és még sosem hallottam a „pogrom” szót. Meg is kérdeztem apámat, mi az. Nem nagyon tudta megmagyarázni. Talán nem is akarta. De a szó lényegét elárulta nekem remegő keze, a viselkedése. Megértettem: bizonyos sajátságaim folytán, melyekről nem sokat tudtam, az emberektől félnem kell. De gyermeklelkemet az a hirtelen felismerés viselte meg igazán, hogy engem itt szemlátomást nem szeretnek.


Mégis, később kétszer választottam tudatosan is lakóhelyemül Budapestet. E két döntés közül az első talán mégsem volt annyira tudatos. Pontosabban a nem egészen tizenhat esztendős tudat, amely döntött, még nem sokat tudott a döntése jelentőségéről. Ahogyan máshol már leírtam, talán az elkóborolt kutya ösztönével tértem ide vissza. Hogy máshová is mehetnék, azt meg sem fontoltam, holott a buchenwaldi koncentrációs táborban, amely 1945 késő tavaszára a „displaced persons” – mondjuk: „a helyükről elmozdított személyek” – átmeneti kényszerlakhelyévé alakult át, pompás ajánlatokkal ostromoltak. Menjek Svédországba vagy Svájcba, ott felgyógyítanak, rendbe hoznak, majd akár az Egyesült Államok valamelyik egyetemére is eljuthatok. Mutattak egy fényképet, tán egy amerikai lapban jelent meg a háborús Budapestről. A képen azonnal felismertem a Kálvin teret. Meg kell itt jegyeznem, hogy a háború előtti Kálvin tér nem is hasonlított a ma ugyanezen a néven ismert helyre. A város egyik dísze volt ez a tér, közepén egy Neptun uralta szökőkút állt, körös körül elegáns bérpaloták; jól ismertem a teret, hiszen kedvenc villamosom, a 16-os szelte át, a Kecskeméti utcából jövet, a Baross utcába tartva. A fénykép szerint most romokban hevert. Leomlott házak, leszakadt villamosvezetékek, döglött lovak. Ide akarsz visszamenni? – kérdezték. Igen, ide akartam visszajönni, s ezt, ha nem is minden nehézség nélkül, de meg is tettem.


A második alkalommal már tökéletesen tisztában voltam választásomnak

a további sorsomra nézve döntő jelentőségével. Huszonhét éves voltam akkor, és éppen leverték az 1956-os felkelést. Minden idegszálam elvágyódott innen; egy korábbi döntésem azonban, amely másként határozott az életem felől, fogva tartott. Nem sokkal azelőtt ugyanis – úgy két-három éve tán – különös dolog történt velem: kétfajta rémuralom, kétféle totalitarizmus élettapasztalataival eltelve, piros tintájú reklám golyóstollamból, akárcsak egy vénámba lökött kanül lenne, patakzani kezdett a papirosra a pirosba mártott szöveg. Írni kezdtem, és éreztem, hogy ezt a tevékenységet nem is akarom abbahagyni. Márpedig ha elmegyek innen, ahol az emberek az én nyelvemen beszélnek, jól tudtam, soha többé nem fogok írni. Késő volt. Tizenhat éves koromban még elsajátíthattam volna egy idegen nyelvet, huszonhét évesen már nem.


Maradnom kellett tehát, és ha már itt maradtam, meg kell vallanom, hogy

a forradalom leverését követő évtizedek színjátéka, ez az éppoly bámulatos, mint amennyire lesújtó látvány és tapasztalat döntő módon alakította az életemet és a gondolkodásomat. Nem csak formálta persze: nyilván deformálta is. Sosem bántam meg azonban, hogy itt maradtam, mint ahogy az ember utóbb megtanulja becsülni a megpróbáltatásokat, amelyek magasabb felismerésekhez segítették. Részese lehettem Budapest egy sajátságos életszakaszának, szürke tengődésének

a kilátástalan hétköznapok sivatagán, amit itt a szocializmusnak hívtak,

s azt hiszem, megismertem vitalitásának gyökereit és mozgatórugóit, amelyek e sivatagi évtizedeken, mégpedig szinte észrevétlenül, átsegítették. Nincs is könyvem, amely valójában ne erről szólna: a túlélés kényszerű és megszégyenítő processzusáról. Ahány könyvet írtam – nem túlságosan sokat –, annyi Budapest jelenik meg bennük, s mind különféle: hol háborúban álló, hol a „totális béke pusztításait” nyögő Budapest (hogy egyik elbeszélésem, Az angol lobogó szavait idézzem), máskor a Nyugat által oly nagyra értékelt „gulyásszocializmus” fintorát mutatja, később megint a posztkommunista Budapest arca bukkan fel. S miközben leírtam a várost, megismertem – önmagamat.


Ma már jól tudom, hogy végső soron az írás szenvedélye szakított el a várostól, ahol ma is élek. Hiszen e szenvedély: az írás nekem mindig is arra volt csak jó, hogy felszabadítson a környezet és a körülmények nyomása alól. Így aztán az, hogy újra meg újra leírtam Budapestet, sokkal inkább szolgált arra, hogy megszabaduljak tőle, semmint arra, hogy megörökítsem. Minden újabb írásom segítségével így hagytam fokonként magam mögött a várost, anélkül, hogy valójában kimozdultam – kimozdulhattam – volna onnan.


Ma már megtehetem, s nemcsak képzeletben, de a gyakorlatban is. Nagy változás ez, s nem hiszem, hogy jelentősége elkerülte volna a figyelmemet. Utolsó könyvemben – Valaki más a címe –, 1991-es keltezéssel, találok egy mondatot: „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük”. Mit keresek hát itt még mindig? A szabad Budapesthez nem köt többé a sorsom, s éppen azért nem, mert a szabadság – mindkettőnk szabadsága – ezt a kötést feloldotta. Itt élek, de élhetnék máshol is: nem szükségszerű többé az ittlétem, és ez zavar, mint egy lezárt viszony, amely valahogy mégsem képes véget érni. Szellemi értelemben igazolatlan az ittlétem, mint ahogyan a diktatúra idején – paradox módon – igazolt volt. Hogy pontosabb legyek: nincs már tétje annak, hogy itt élek.


Budapest nem szellemi hely többé, még a negatív inspiráció értelmében sem; egyszerűen nincs szellemi atmoszférája. Budapest emlékezet nélküli város, ahol önvizsgálat és eltökélt felismerések vibráló izgalma helyett inkább legendák és hamis nosztalgiák születnek. Meglehet, erre van szüksége, meglehet, éppen amnéziájának, vagy, ha így jobban tetszik, szellemi rugalmasságának köszönheti életrevalóságát, örök ifjúságát.


Ez a város mindig készen áll minden változásra: csak hát újabb változásai most már, egy bizonyos értelemben, nem tartoznak rám, mivel nem gyarapítanak további egzisztenciális tudással, nem teszik próbára erkölcsi ellenállóképességemet. Magyarán, fölösleges nekem ez a város, mint ahogy magam is fölöslegessé váltam benne; ittlétem nem újabb választásom eredménye, ellenkezőleg, az elmulasztott választásé, s nem is azért élek itt, mert nélkülözhetetlennek érzem e környezetet, mintha még valami rendkívül fontos elvégezni valóm lenne itt. Szépségére, akárcsak gyerekkoromban, ma is fogékony vagyok még; a szellemi létforma azonban, amit épp e város létformája ellenében alakítottam ki magamnak, gátol egy kissé az odaadó gyönyörködésben. Kivándorló vagyok, aki mindig csak halogatja, hogy úti okmányait beszerezze. Valójában nem annyira sürgős. Közben, mi tagadás, igen szépen berendezkedtem itt. Van dolgozószobám, s egy kék szempár kíséri az életemet. Ha vallomásra kényszerítenek, íme, beismerem: boldog vagyok. De azért nem árt kikészíteni a bőröndöt, hogy, legalább intelemként, mindig itt álljon a szobában.


Megjelent: Kertész Imre (2001): Száműzött nyelv (esszék). Budapest: Magvető, 112-124.

1 view