Interjú Szabó Miklóssal

Előző számunkban egy kétrészes interjúsorozat első részét közöltük, melyből Szentirmay Klára tiszteletbeli wellingtoni konzult ismerhették meg jobban a Hímondó olvasói. Az e havi magazinban Szabó Miklós, egykori tiszteletbeli aucklandi konzulról olvashatnak, aki Klárával egyetemben szintén sokrétű és lelkiismeretes tevékenységet folytatott hosszú időn keresztül az új-zélandi magyar diaszpóra érdekében.

Szabó Miklós

Aucklandi Hírmondó: 1957 januárban érkezett Új-Zélandra, 18 évesen, a forradalom leverését követő időszakban. Kérjük, meséljen az olvasóknak arról, hogy miért pont ezt az országot választotta úticélul? Hogyan telt az első időszak, milyen benyomásokat szerzett akkor az országról?


Szabó Miklós: Ez egy elég hosszú történet lenne. Abból csak annyit, hogy eredetileg Svájcba jutni volt a cél. Egy osztálytársammal jöttem ki, az apja a határig elkisért minket, hogy ott sikeresen átjussunk. Az utolsó percben a terv megváltozott, az apuka is átjött Ausztriába. Ők Bécsben rokonoknál szálltak meg, én meg a menekülttáborban. Eredetileg naponta együtt mentünk ide-oda, aztán nem jöttek el a táborba velem találkozni. Kiderült, hogy a fiú már el is ment Svájcba (ott is voltak rokonok), én meg egyedül találtam magam Bécsben és a nagyvilágban. Akkor határoztam el, hogy Új-Zélandra megyek: december 16-án álltam a sorban az interjúért. Amit tudtam az országról, az tetszett; az interjún meg mondták, hogy „Új-Zéland az örök tavasz országa”. Aztán Dunedinbe küldtek! (nevet)


A.H.: Belegondolt valaha abba, hogy milyen más módon is alakulhatott volna az élete, ha akkor, 1956-ban nem dönt úgy, hogy elhagyja Magyarországot, és egy másik országba költözik? Mit adott Önnek Új-Zéland, amit valószínűleg Magyarországon nem kaphatott volna meg, illetve mi az, amire viszont csak ott lett volna lehetősége? Kérjük meséljen arról is, hogy milyen tevékenységeket folytatott pályafutása alatt, szakmailag milyen területen dolgozott!


Sz.M.: Persze! Magyarországi életem egész másféle lett volna már annyiból, hogy a család segítségével jártam volna egyetemre 19 éves koromban. Itt meg egyedül küszködtem, és 34 éves voltam, mire végre sikerült megszereznem a mérnöki diplomát a Canterbury egyetemen. Mikor ’57-ben megérkeztünk, a Labour Department (Immigration Service) mindenkit kihallgatott arról, hogy milyen szakmai képzettsége van, milyen munkát csinált otthon stb. Én gimnazista voltam szaktudás és minősítés nélkül. Eredetileg „labourer” voltam, aztán egy „brush-hand” egy festő cégnél, de már májusra az a csodálatos „örök tavasz országa” olyan hideg lett, hogy a Roslyn Mills gyapjú feldolgozó gyárba mentem dolgozni; három évig ott maradtam, melegebb volt. Meg is nősültem. 1960-ban Invercargillba költöztünk (a déli sarokhoz egy kissé közelebb volt!) és a városi tanácsnál (City Council) kaptam munkát, persze mint egy „labourer”, de a mérnöki irodában. Magyarul „figuráns”-nak hívják a beosztást, aki a mérnököket segíti a felmérésekkel, ezt meg azt, meg amazt kell cipelni. Esős napokon (nem ritkaság Invercargillban) tervrajzolást tanultam, meg hogy kell a műszereket kezelni.


Ez volt egy 38 éves „local government” karrier a kezdete. Invercargill, Palmerston North, Christchurch, vissza Palmerston North-ba, Central Hawkes Bay, Papakura és Franklin District volt a sorozat. Még mindig dolgozom, a Watercare-nél vagyok Senior Engineer. Új-Zéland nekem függetlenséget adott, egyedül, támogatás nélkül kellett mindent megcsinálni. Sose sajnáltam, hogy ide jöttem.


A.H.: Milyen indíttatásból vállalkozott arra, hogy az új-zélandi magyar diaszpóraközösség érdekeit képviselje és tiszteletbeli konzuli tisztséget töltsön be? Milyen feladatokkal járt ez a tevékenység?


Sz.M.: Az első magyar tiszteletbeli konzul Szentirmay Pali (Klára apja) volt Wellingtonban. Akkoriban én is az itteni (aucklandi) klub vezetőségi tagja voltam, havonta egyszer bejöttünk Papakurából a klubnapra, az egész család élvezte az alkalmat. Később, a nyolcvanas évek vége felé Pali egy párszor feljött Wellingtonból a mi vezetőségi gyűléseinkre, én ott ismertem meg őt. A magyar külügy 1996-ban aucklandi konzulátust akart felállítani és érdeklődtek, hogy elfogadnám-e a kinevezést. Akkoriban a Franklin District Council főnöke (Chief Executive) voltam, és annál több fejfájás nekem nem kellett. Mondtam, hogy találjanak valaki mást. 1998-ban megint megkértek „rövidesen nyugdíjba mész” címen, és akkor már elfogadtam a kinevezést. Az, hogy 22 évvel később még nem vagyok nyugdíjban már mellékes. Milyenek a feladatok? Gyakorlatilag magyarokat segíteni, amivel kell és lehet. Húsz év alatt a magyar köztársasági elnök volt itt négy látogatáson, és habár az itteni külügy szervezi a műsort, ez nagy tisztelettel, de sok munkával is járt az én részemről. Mielőtt a wellingtoni nagykövetséget megalapitották, a canberrai nagykövet és beosztottak gyakran látogattak ide mind hivatalosan, mind privát célból. Azok között sok jó barátot találtam, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Mindezek mellett jó párszor felébresztett a reptéri határőrség reggel három-négy óra felé, amikor egy magyar honfitárs megérkezett turistaként ezt a „gyönyörű országot” megnézni, de a poggyász szerszámokkal volt teli, és Aucklanden kívül nem tudtak egy másik „gyönyörű” helyet megnevezni. Persze joguk van a konzuli segítségre, szóval beszélgettünk. Hogy én meg tudom győzni az új-zélandi hatóságokat, hogy ők csak turisták, az viszont kétséges volt.


A.H.: Mit gondol, az Ön elhivatottsága, szerepvállalása mennyiben járult hozzá lányai szakmai pályafutásához? Ön szerint befolyásolta-e lányai szakmai döntéseit, kiemelten Claire lánya politikai szerepvállalását a magyar származástudat, vagy éppen az Ön múltja, sorsa?


Sz.M.: Mi úgy neveltük a lányainkat, hogy „girls can do anything”, azon túl viszont nem akartuk őket befolyásolni. A karrier választása az ő ügyük volt, habár azt elvártuk, hogy egyetemi minősítést szerezzenek. Katherine (Kat) lányunk, mikor befejezte a Bachelor of Arts degree-t Aucklandben, sikeresen megpályázott egy doktorátus ösztöndíjat az Australian National University Canberrában. Ezt négy év alatt befejezte a régészeti tagozaton; azóta kutatómunkával és egyetemi tanítással foglalkozott. Most az angliai Cambridge Egyetemen vezeti a nemzetközi gyűjtemények átszervezését öt éves szerződéssel. Claire lányunk, mikor befejezte az aucklandi diplomáját (Performance Music – cello) bejelentette, hogy Európába megy OE-t (oversees experience) szerezni, és Magyarországon akarja kezdeni, mert a nyelvet szeretné megtanulni. Mondtam neki, hogy az egy nehéz nyelv, ott lesz sokáig. Hát bizony, majdnem hat évig élt Budapesten, a Berlitz nyelviskolán tanított, és fizetés helyett a tanítás egy részét magyar nyelvtanulásra cserélte. Három év után olyan jól beszélt magyarul, hogy a Berlitz áthelyezte őt a „Corporate Sales” tagozatra, ami azt jelenti, hogy ő látogatta a magyar cégeket angol nyelvleckét árulva. A politikai pálya az ő és a férje döntése volt és marad. Erre a karrierre Claire sikeresen felkészült az önkéntes szektorban (not-for-profit sector) és 2010-ben megkapta a „Young Executive of the Year” díjat. Azután elment Amerikába és a Harvard Egyetemen megszerzett egy Master of Public Administration minősítést. Mindez egy politikai jövőre mutat. Nem hiszem, hogy ez mind az én befolyásom eredménye.


A.H.: Hogyan látja az új-zélandi magyar diaszpóra jelenlegi helyzetét? Ön szerint lehet-e egyáltalán egységes diaszpóráról beszélni, vagy sokkal inkább elszórtan élő magyarok kisebb közösségéről? Hová helyezné el a magyarokat e kulturálisan rendkívül sokszínű ország etnikai térképén?


Sz.M.: Ez egy nagyon nehéz kérdés. Olyan mondás is van, hogy a magyarok problémája:” három ember, négy vélemény”. A magam részéről remélem, hogy a klub sikeresen nő, a tagság szaporodik, több és több magyar, új bevándorló és második, harmadik generációs lép be és támogatja azt. Szám szerint az itteni magyarság nem nagy, de az annál érdekesebb, hogy milyen gyakran magyar nevet talál az ember a LinkedIn keresésen! Mind jól képzett, felelős beosztású magyarok. Bevándorlók? Második, harmadik generáció? Azt nem lehet megmondani a található anyagból. A név viszont kétségtelenül magyar.


A.H.: Tiszteletbeli konzulként milyen lehetőségei voltak az új-zélandi diaszpóra, főként az aucklandi magyarok érdekképviseletét tekintve? Milyen lehetséges fejlődési utakat lát a jelenleg Aucklandben élő egyre nagyobb közösség jövőjét illetően?


Sz. M.: Nem tudom, hogy van-e lehetőség tömeges érdekképviseletről beszélni akár magyar, akár más értelemben. Végeredményként mi egyének vagyunk, nem valami sablonnal kivágott másolatok. Ha egy magyar – bármelyik – jó benyomást teremt, abból a sikerből minden magyar osztozik. „A magyarok jól dolgoznak” – ez a végeredménye egy jó benyomásnak. Hasonlóképpen eredménye van azonban a rossz benyomásnak is. Ezen egy tiszteletbeli konzul nem tud segíteni.


A.H.: Az Ön számára, aki már nagyon fiatalon Új-Zélandot választotta hazájául, mit jelent a haza, az otthon terminusa? Hol érzi magát itthon/otthon ebben a világban?


Sz.M.: Erre csak egy személyes választ tudok adni, nem, mint volt tiszteletbeli konzul. Amikor meglátogatom Magyarországot, a tájkép, a zene, ami látok és hallok, rokonok stb. könnyet hoz a szemembe. „Mit tudjátok ti bent, hogy idekint mi fáj...” Szentimentális vagyok. Mikor azonban olvasom, hogy politikailag és gazdaságilag mi történik, az is könnyet csal a szemembe, csak más ok miatt. Az Európai Unióban csak két ország van, ahol a fejenkénti termelés (per capita GDP) és a fogyasztás kevesebb, mint Magyarországon, illetve a korrupció rosszabb, mint otthon. Miért 40%-kal drágább az építkezés Magyarországon, mint máshol Európában? Miért kap az EU által támogatott szerződés/pályázat csak egy ajánlatot Magyarországon és azt is a miniszterelnök veje, vagy valami más barátja adja? Végtelen a korrupció. Magyarország nem egy demokrácia, az egy diktatúra. Sajnálom, hogy ilyen keserű hangon fejezem be ezt az interjút, de sajnos ez Tompa Mihály versére emlékeztet:



A gólyához (részlet)


Repülj, repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!


(…)


Testvér testvér, apát fiú elad…

Mégis ne szóljon erről ajakad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten,

Megútálni is kénytelen legyen.

Vadász Viola