top of page

Interjú Fazekas Béla elsőbeosztott diplomatával

Végéhez közeledik az elsőbeosztott diplomata négyéves kiküldetése


Bevezetés

A legtávolabbi magyar diaszpóra közel 18 ezer kilométerre él egy Magyarországnál háromszor nagyobb méretű, de fele akkora populációval rendelkező állam területén. A távolság ellenére a csendes-óceáni térségben letelepedett magyarok jelenléte már a 19. századtól fogva megfigyelhető; az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdve pedig folyamatosan észlelhető egy kis létszámú, de nyelvileg és kulturálisan egyre jobban észlelhető magyar közösség jelenléte az ország több pontján.


Az Új-Zélandon élő magyar származású emberek számára sokáig kizárólag a szomszédos ausztráliai magyar nagykövetség, később a wellingtoni és az aucklandi konzulátus jelentette a származási országgal való hivatalos kapcsolattartás és ügyintézés egyetlen módját. 2016-ban, az 1956-os események 60. évfordulójának évében végül Magyarország, az Európai Unió tagállamai közül nyolcadikként megnyitotta nagykövetségét Wellingtonban, Új-Zéland fővárosában; a hivatalos átadásra 2017. február 17-én került sor.


Fazekas Béla

Négy éve tehát annak, hogy az új-zélandi magyar diaszpóra számára is helyben elérhető vált a származási ország legmagasabb szintű hivatalos képviseletén keresztüli ügyintézés. A wellingtoni nagykövetségen egy kis létszámú csapat kezdte meg munkáját, akiknek feladata a helyi érdekképviselet mellett a két ország közötti kereskedelmi és kulturális kapcsolatok erősítése, a magyar export lehetőségeinek bővítése lett.


A nagykövetség egyik alapembere, Fazekas Béla elsőbeosztott tapasztalt diplomataként érkezett a csendes-óceáni országba, korábban számos más országban végzett diplomáciai feladatokat. Négyéves kiküldetése 2020-ban jár le; ebből az alkalomból kértük meg arra, hogy összegezze az elmúlt négy év tapasztalatait, élményeit, sikereit, és a jövő feladatait.


Aucklandi Hírmondó: Egy elsőbeosztott diplomata a nagykövet helyettese is annak távollétében, a misszió egyik nagyon fontos szereplője. Az Ön diplomáciai útja az eddigi pozícióig milyen más feladatokat, utakat tartalmazott? Hogyan látja eddigi szakmai életútját? Mely más országokban, területeken képviselte korábban a magyarság érdekeit?


Fazekas Béla: A hidegháború idején Nyugaton nemes egyszerűséggel csak „Red Harvard”-ként aposztrofált Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végeztem 1985-ben. Szűkebb szakterületem miatt, melynek része a khmer nyelv, az ősi Angkor-i civilizáció és a modern Kambodzsa történelmének ismerete, adott volt, hogy belépve a Külügyminisztériumba alig egy év múlva Kambodzsába kerültem „éles bevetésre”. Ez jelen esetben szó szerint értendő, hisz akkoriban még folytak a harcok a kambodzsai népírtásért felelős Vörös Khmerek és a vietnamiak által felállított bábkormány fegyveresei között. Kevésbé volt adrenalindús a következő, ausztráliai külszolgálatom, de azért az egyetemen tanult klasszikus diplomácia mellett számos új területtel ismerkedhettem meg. Életre szóló élményt jelentett az ottani 60-70 ezres magyar diaszpórával való kapcsolattartás éppúgy, mint a 2000. januári tiszai ciánszennyezés ügyének diplomáciai kezelése, amikor egy ausztrál cég felelőtlensége vezetett a magyarországi ökológiai katasztrófához. Egészen más világba csöppentem Pakisztánban és Afganisztánban, ahol a terrorizmus elleni nemzetközi koalíció tagjaként Magyarországnak is komoly biztonságpolitikai érdekei vannak. Ilyen szakmai háttérrel érkeztem 2016-ban Új-Zélandra, ami nem volt teljesen ismeretlen terep, miután ausztráliai külszolgálatom idején többször is alkalmam volt „átjárni”. A külszolgálatok között pedig otthon a Külügyminisztériumban dolgoztam különböző beosztásokban. Összességében az idén szeptemberben lesz 35 éve, hogy a pályán vagyok.


A.H.: Kérjük, meséljen a Hírmondó olvasóinak arról, hogy pontosan mit is jelent Ön számára a diplomata lét; az milyen felelősséggel, feladatokkal jár? Az Új-Zélandon eltöltött négy évben melyek voltak azok a területek, amelyek az Ön hatásköre alá tartoztak!


F.B.: A diplomata lét egy életre szóló hivatás, amelynek normálisan megvan a maga jól kiszámítható karrieríve a ranglétra legalsó fokától a legfelsőig. Van valami felemelő érzés abban, ahogy az ember araszol előre miközben egyre több szakmai tapasztalatra tesz szert. Én elfogadom azt a munkapszichológusi véleményt, hogy az embernek hat-hétévente szüksége van egy nagy váltásra, akár még egy más szakmában való megmérettetésre is. A diplomata lét éppen azért szerencsés állapot, mert a szakma belső logikájából fakadóan ezek a nagy váltások a világ különböző pontjain végzett diplomáciai szolgálatoknak köszönhetően bele vannak kódolva az életpályába. Hiszen szakmailag egészen másfajta kihívásokkal kell szembenézni - mondjuk az én esetemben- egy polgárháború sújtotta Kambodzsában vagy egy „dream job-nak” elkönyvelt új-zélandi külszolgálaton. Ami összeköti őket, az a magyar érdekek mindenkori érvényesítése természetesen az adott állomáshely sajátosságainak leginkább megfelelő eszközökkel. Ez komoly felelősséget ró mindenkire, aki ezt a hivatást választja. Nincs ez másként itt Új-Zélandon sem, ahol, mint a nagykövet általános helyettese, a feladatköröm gyakorlatilag a diplomáciai tevékenység teljes vertikumát lefedi a nemzetközi törekvéseinkhez nyújtott új-zélandi támogatás megszerzésétől kezdve, a magyar gazdasági szereplők itteni piaci pozícióinak javításán át a helyi magyar diaszpórával való kapcsolattartásig.


A.H.: Hogyan látja a két ország közötti kapcsolatok alakulását? Mennyiben változtak ezek az elmúlt négy év során, mióta megnyílt a wellingtoni nagykövetség?


F.B.: Amikor a magyar kormány elhatározta, hogy önálló nagykövetséget nyit Wellingtonban, akkor alapvetően hármas célt követett. Egyfelől megteremtette a magyar külpolitika új, globális nyitási stratégiájának dél-csendes-óceáni hídfőállását lévén Új-Zéland a térség regionális központja. Ne felejtsük el, hogy a wellingtoni nagykövetség egy tucatnyi csendes-óceáni szigetállamban is képviseli a magyar érdekeket, még ha nagykövetünk nincs is mindenhova akkreditálva. Ez különösen fontos, amikor minél több ENSZ-tagállam támogatását igyekszünk megszerezni nemzetközi törekvéseinkhez, valamely nemzetközi szervezet fontos pozíciójára történő pályázatunkhoz. Munkánk sikerét jelzi, hogy Új-Zéland és a térség országainak támogatása is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország 2017 és 2019 között tagja volt az ENSZ Emberijogi Tanácsának, illetve, hogy hazánkat is beválasztották az UNESCO Világörökségi Bizottságába, majd az UNESCO Végrehajtó Tanácsába. Az önálló wellingtoni nagykövetség létrehozásának másik fontos oka volt az új-zélandi piaci lehetőségek felmérése és kiaknázása a magyar gazdaság szereplői számára. Ennek sikere elsősorban a magyar áruexport adatai alapján mérhető. 2016-ban talán még túl bizakodónak tűnt azt mondani, hogy négy éven belül meg szeretnénk duplázni a két ország kereskedelmi forgalmát, valójában ez már 2019-re sikerült. A magyar-új-zélandi kereskedelmi forgalom mára elérte a 100 millió USD-t, aminek több mint 90%-a magyar export. Ilyen magyar kereskedelmi többlettel kevés reláció büszkélkedhet az ázsiai-csendes-óceáni térségben. A nagykövetség négy évvel ezelőtti megnyitásának harmadik oka az itteni magyar közösség egy igen régi óhajának a kielégítése volt. Az új-zélandi magyarság joggal érezhette évtizedeken át, hogy a jóval népesebb ausztráliai magyar diaszpóra árnyékában kevesebb figyelem jutott neki az anyaország részéről. Többek között ezt a méltatlan helyzetet volt hivatott korrigálni Magyarország nagykövetségének létrehozása.


A.H.: Mik azok az Ön által tapasztalt új-zélandi dolgok, sajátosságok, amelyeket magával visz további kiküldetésire, melyek által az Ön személyes vagy szakmai tudása gyarapodott?


F.B.: Nem feltétlenül Új-Zéland specifikus, de az ország kétségkívűl alkalmas arra, hogy az ember fogékonyabbá váljon a környezettudatosságra, a környezetvédelemre, a globális klímaváltozás elleni küzdelemre, miként az velünk is történt az után, hogy feleségemmel és a gyermekeimmel bejártuk az ország minden zegét-zugát. Ide kellett jönni a világnak ebbe az eldugott sarkába és elutazni a környező apró szigetországokba ahhoz, hogy az ember rádöbbenjen, hogy mindaz, ami a térképen Japán és Kalifornia, vagy Új-Zéland és Chile között van, az nem csupán egy hatalmas összefüggő kék folt. A Csendes-óceán tele van több száz apró szigettel, melyeken közel hárommillió ember él és melyek közül jónéhánynak a fizikai léte a világtengerek szintjének emelkedése miatt közvetlenül is fenyegetve van. Nem csupán e miatt, de a csendes-óceáni szigetvilág iránt a világ vezető hatalmai részéről megnövekedett globális figyelem és az ennek nyomában jelentkező nagyhatalmi vetélkedés miatt is nem árt majd a jövőben jobban odafigyelni a világnak erre a sokáig elhanyagolt perifériájára.


A.H.: Kérjük, meséljen arról, hogy melyek azok az elért (szakmai, közéleti, közösségi) eredmények, amelyekre a legbüszkébben tekint vissza az Új-Zélandon eltöltött elmúlt négy évből!


F.B.: Ha vannak ilyen eredmények, akkor az csak annyit jelent, hogy jól végeztem a munkámat, amivel megbíztak. Ez önmagában nem érdem, ezért küldtek ide. Az viszont igaz, hogy ritkán adatik meg egy diplomata életében, hogy arra kap megbízást, hogy hozzon létre valahol egy új nagykövetséget az épület kiválasztásától kezdve a működőképesség technikai feltételeinek a kialakításáig. Ez csak kiváló csapatmunkával lehetséges, amiben nagy örömmel vettem részt. Az irodánk Wellington egyik legközpontibb fekvésű ingatlanában van, ami ráadásul nem is volt az ingatlanpiacon meghirdetve. Néha érdekes dolgokat produkál egy-egy diplomáciai megbízatás. Erre az irodára például úgy találtam rá, hogy az irodaház tulajdonosa, aki egy ismert új-zélandi ingatlanmágnás, természetesen hamar megtudta, hogy a magyarok keresik a leendő nagykövetségük helyszínét. Üzent, hogy keressem fel egy beszélgetésre. Bevallom, sok mindenre fel voltam készülve, de amit hallottam, arra nem. Hamar kiderült ugyanis, hogy a korábban még irodalmi babérokra is törő új-zélandi úriember kedvenc filozófusa a magyar Lukács György, akit meglehetősen ellentmondásosan ítél meg nálunk az utókor. Ha létezik két szögesen ellentétes személyiség, akkor az a marxista filozófus Lukács György és egy új-zélandi ingatlanmágnás még akkor is, ha ez utóbbi személyében ő az a valaki, akit azt hiszem reneszánsz embertípusnak szokás hívni. Egyszóval hosszasan elbeszélgettünk Lukácsról, aztán néhány nap múlva üzent, hogy örömmel adja bérbe a saját irodáját a leendő magyar nagykövetség részére. Itt vagyunk ma is.


A.H.: Hivatalos statisztikai adatok sajnos nincsenek az Új-Zélandon élő magyarok számáról, azonban a leginkább valósnak vélt számadat kb. 4000 magyar származású ember jelenlétét mutatja. Hogyan látja az új-zélandi magyar diaszpóra jelenlegi helyzetét? Hogyan illeszkedik be a magyar diaszpóra ebbe az etnikailag és kulturálisan sokszínű országba?


F.B.: Bár ez a négyezres szám valóban csak becsült adat, de magam is reálisnak tartom. Ha összevetjük a „szomszédos” Ausztrália 60-70 ezres magyarságával, akkor természetesen nem sok. De gondoljunk inkább arra, hogy a magyarországi városok 10%-nak a lakosságszáma nem éri el a négyezret, van választott polgármesterük, önkormányzati testületük. Ha innen nézzük, akkor a 4000 nem kevés. Az új-zélandi magyar diaszpóra az elmúlt egy-két évtizedben, de még az elmúlt néhány évben is komoly belső szerkezeti átalakuláson ment keresztül. Mindinkább növekvő arányt képviselnek a rendszerváltozás után Magyarországról kiérkezettek és sajnálatos módon mind kevesebben vannak már közöttünk az 1956-os forradalmat követően befogadott menekültek. Ha megpróbáljuk őket egy egységes szociális-társadalmi szerkezetben ábrázolni, akkor a végeredmény számos elemében hasonlít a mai Magyarország lenyomatához. Talán csak az 50-es, 60-as korosztály van kevésbé reprezentálva idekint, de ennek a történelmi okait ismerjük. Az itteni diaszpóra is része az egyetemes magyarságnak, amit meg kell őrizni. Én nem látom akadályát a kettős identitásnak, annak, hogy valaki egyszerre legyen jó magyar és jó új-zélandi. A multikulturális Új-Zélandon, ahol államilag támogatják a különböző etnikumhoz tartozó közösségek kulturális örökségének megőrzését, szervezeteik alapítását, fenntartását, az identitás kérdésének, mint dilemmának fel sem szabadna merülnie. Itt azzal a furcsa problémával állunk szemben, hogy a befogadó állam sokszor erőteljesebben szorgalmazza a magyar közösség kulturális gyökereinek megőrzését, közösségként való megmaradását, mint magának a diaszpórának a tagjai. Hogy ez ne így legyen, ahhoz először is létre kellene hozni egy jól működő szervezeti struktúrát. Túl kellene végre lépni az ősi magyar átkon és árokásás helyett az itteni magyar diaszpórának is meg kellene végre találni azt a „nemzeti” minimumot, amely elengedhetetlenül szükséges egy össz-új-zélandi magyar ernyőszervezet létrehozásához. Régóta itt lenne az ideje az Új-Zélandi Magyar Szövetség feltámasztásának, az aucklandi, a christchurchi, a wellingtoni és a dunedeni magyar közösségek egységes szervezetbe történő integrálásának. Ennek a vezetését az országos elnökség tagjai közül felváltva tölthetnék be a tagszervezetek által az elnökségbe delegált tagok, akik ugyancsak rotációs alapon képviselnék a szervezetet a Magyar Diaszpóra Tanács évente megrendezett tanácskozásán. Egy ilyen erős, országos lefedettségű magyar szervezet jóval hatékonyabb érdekérvényesítő képességgel léphetne fel mind a magyarországi nemzetpolitikai államtitkársággal, mind az új-zélandi Etnikaiügyi Minisztériummal való megbeszéléseken, ha például állami támogatásra pályázna. Mert ilyen támogatás kérhető, legyen szó akár az itteni magyar gyerekek nyári táboroztatásáról, akár magyarországi vendégtanárok meghívásáról. Én ebben a szervezeti megújulásban látnám a magyar közösség életképességének a zálogát, amihez a nagykövetség is kész minden segítséget megadni.


A.H.: Az Ön munkájának mennyire volt része az itt letelepedett magyarsággal való kapcsolattartás, a helyi ünnepeken, eseményeken való részvétel? Hogy élte meg ezeket a találkozásokat?


F.B.: Én az itteni magyarsággal való kapcsolattartást sohasem munkának fogtam fel. Amolyan amatőr hobbitörténészként kiérkezésem után nyomban belevetettem magam az új-zélandi magyarság történetének tanulmányozásába és sikerült is egészen a 19. század végéig visszamennem a nyomok felkutatásában. A mai napig dolgozok egy projekten, amelynek célja, hogy maradandó emléket állítsunk az első nagyobb magyar bevándorló közösség, a Southland-i Tuatapere környékén az 1910-es években letelepedett közel száz csongrádi magyar emlékének. Megható volt látni, hogy azok a harmadik, negyedik generációs leszármazottak, akiknek többsége ma már nem, hogy nyelvében, de már nevében sem őrzi magyar gyökereit, milyen erős érzelmi motivációval támogatják a projektet. De egy ilyen típusú kutatómunka nyomán derült fény arra is, hogy itt él közöttünk Aucklandben az egyik aradi vértanú, Knézich Károly leszármazottja, aki tőlem értesült híres felmenőjéről, amiről annak idején magam is beszámoltam az egyik találkozónkon az aucklandi magyar klubban. Szívügyemnek tekintettem, hogy az 1956. októberi forradalom 60. évfordulójára elkészüljön az Új-Zéland által a forradalom leverése után befogadott 1117 magyar menekült kiérkezésének emléket állító réztábla a wellingtoni waterfronton. A nagykövetség országimázsépítő tevékenységének fontos részét képezte az itteni magyarok által az új-zélandi gazdaság, tudomány, oktatás, kultúra és sport terén elért, a befogadó országnak komoly nemzetközi hírnevet szerző eredményeknek a megismertetése a széles új-zélandi közvéleménnyel. Mindig nagy örömmel vettem részt az új-zélandi magyar közösség megemlékezésein, egy-egy klubrendezvényen. Reménytelinek látom, hogy egyre több fiatal van jelen ezeken a rendezvényeken. Annak viszont nem örülök, amikor sorban fordulnak nagykövetségünkhöz olyan fiatal új-zélandiak, akik valamely magyar nagyszülőjük után szinte azonnal kérik a magyar útlevelet, és nem is titkolják, hogy csak az európai munkavállalásuk megkönnyítéséhez kell, egyébként eszük ágában sincs Magyarországra utazni, amely iránt semmilyen érzelemmel nem kötődnek. Bízom benne, hogy Európába érve talán úrrá lesz rajtuk a kíváncsiság az ősök szülőhelye iránt.


A.H.: Hazatérte után milyen további feladatok várnak Önre akár Magyarországon, akár egy újabb kiküldetés során?


F.B.: Elegendő késztetést, energiát és ambíciót érzek magamban ahhoz, hogy szembenézzek még egy újabb, vélhetően az utolsó nagyobb szakmai kihívással. Örömmel osztanám meg az évtizedeken át felgyülemlett szakmai tapasztalataimat is a fiatalabb kollégákkal. ha arra igényt tartanak. A jó hír az, hogy a tervek szerint egy számos tekintetben fontos ázsiai misszió vezetése vár majd rám, ami ráadásul nem ismeretlen számomra.


A.H.: Végül még annyit áruljon el az olvasóknak, hogy Önnek, mint diplomáciai feladatokat teljesítő, ezáltal négyévente (esetleg ritkábban) költöző személynek, pontosan mit jelent az otthon, a haza terminusa? Hogyan lehet négyévente újból és újból otthonra találni a világban?


F.B.: A kérdés ebben a formában önkéntelenül is némi áthallást sugall a mára klasszikussá vált Tamási Áron-i definícióra. Emlékszünk ugye, amikor azt mondja Ábelnek, a székely legénynek Amerikában egy istenfélő néger a templom előtt, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Ettől persze még az otthon több mint egyszerűen egy fedél a fejünk fölött, hiszen erős érzelmi kötődést, hovatartozást fejez ki egy hely iránt, mint például az a szó, hogy családi fészek, ahova bármikor visszamehetünk akár fizikailag, akár lélekben. A haza spirituálisabb kategória. Számomra a haza az az ország, ahol értik a nyelvet, amelyen álmodok. Én bárhol vagyok a világban, mindig mindenhol magyarul álmodok, bárhol vagyok, Magyarország a hazám.


A.H.: Köszönjük szépen az új-zélandi magyar diaszpóra érdekében végzett munkáját, további sikereket kívánunk az élet minden területén!

F.B.: Én köszönöm a lehetőséget.


Vadász Viola

88 megtekintés

Comments


bottom of page