Japán, magyar és angol a mindennapokban
Családunkban három nyelvet használunk – így alakult, így hozta az Élet. Juliska lányunk Aucklandben született japán és magyar szülőktől, tőlünk. Nem választhatta, beleszületett a „nyelvi kutyvalékba”. Mert bár a legkomfortosabb neki az angol nyelvi „szövegelés”, mi abba is bele-bele zavarunk a magyaros és japános angolságunkkal – a mama a tokyoival, a papa pedig a pestivel...
Felnőttként a feje fölött átbeszélünk olyan angolsággal ami nekünk jó, „működik” a négy fal között, de semiképpen sem „kiwi”, hanem amolyan „nippo-hungaro”, szóval hajrá Juli! Vagyis Yuri, magyarosan Juli, de a papájának leginkább „Csibe”: a kevert nyelvűség a névadásban is megmutatkozik. Julit Yuri-Naomi-Mārie-ként anyakönyvezték, három név, három kontinens, három kultúra – mindhárman máshonnan érkeztünk ebbe a szines „pereputtyba”.
Vacsorához egy kis, kerek asztal mellé szoktunk leülni, hogy mindenki beszámoljon a napjáról, ilyenkor az anyanyelv (vagyis az anya nyelve) a legerősebb. A hétéves Juli sokszor elfárad a nap végére és csak egyszer mesél, azt is többnyire japánul, amit az anya tolmácsol az apának angolul. Amit az apa nem ért, arra magyarul rákérdez, majd Juli válaszát angolul tolmácsolja a mamának. Szerencsére az asztal pici, a szavakon kivül a testbeszéd legkisebb rezdülései is könnyen foghatóak: „yes, hai, igen...” - bólogatunk és sokat hümmögünk (ez utóbibban a kiwi angol társalgás is nagyon erős!).
Mikor Juli megszületett, megegyeztünk, hogy mindketten az anyanyelvünkön fogunk hozzá beszélni, vita ekörül nem volt köztünk. Tapasztaltuk, hogy néhány évi távollét után milyen erős és gyors a nyelvromlás „idegenben”. Teljes szavak, kifejezések süllyedtek el a passzív szókincsbe. Juli születése mindkettőnknek lehetőséget adott, hogy napi anyanyelvi élményhez jussunk, és, hogy jobban otthon érezhessük magunkat itt, az Óperenciás tengeren túl.
És ez azóta is így van: a mama és a papa is szívesen mesél a saját nyelvén, azért, hogy napi szinten megérinthesse őket az anyanyelv varázsa. Juli este, az elalvás előtti mesét japánul vagy magyarul hallgatja, viszont az iskolai angol könyveket ő olvassa a szüleinek, és buzgón javítja a kiejtésüket (fair enough!).
Semelyikünknek sem volt előzetes tapasztalata vagy tudása a kevert nyelvű (kultúrájú) együttélés rendjéről; ha a végére érünk, akkor talán megtudjuk, hogy jól csináltuk-e (ühüm, ühüm). Biztos, hogy sok türelemet és odafigyelést igényel, de hát melyik jó együttélési forma nem? Szóval nincs egyelőre receptünk a többnyelvű családi modellre, de mi, a szülők nem bántuk meg hogy így alakult. Reméljük Juli sem fogja!
Csata István
Comments