Emberi sorsok, személyes krónikák

Az aucklandi hírmondó szerkesztőjének, vadász violának története


Furcsa érzés magamról írni, hiszen mindeddig többségében én írtam másokról, s tettem fel nekik a bennem megfogalmazódó kérdéseket. Most, így az év végéhez közeledve, ebben a visszatekintő, összefoglaló számban azonban lehetőség kínálkozott arra, hogy a Hírmondó szerkesztőjeként elmesélhessem nektek a saját történetemet.

16 éves korom óta a kérdezés a munkám és a hobbim is egyben: ekkor kezdtem el dolgozni szerkesztő-riporterként Szentgotthárdon az akkor még Városi Televízónak, ma már Gotthárd TV-nek hívott stúdióban. Azóta eltelt jó pár év (lassan 20!), de az emberek, kezdeményezések, események iránti érdeklődés nem lankadt. 2011-ben, Magyarország uniós elnökségének idején lehetőséget kaptam arra, hogy 160 jelentkező közül huszonötöd magammal a soros magyar elnökséghez kapcsolódó, Magyarországon rendezett eseményekről, sajtónyilvános szakmai rendezvényekről és az elnökséghez kapcsolódó kulturális programokról tudósíthattam. Élmény volt az új és pörgős fővárosi közeg a megszokott kisvárosi miliőhöz képest. Élmény volt kérdezni.


Az ember sokszor megpróbálja rekonstruálni egy-egy döntésének okát, hiszen visszagondolva, tágabb perspektívából tekintve a dolgokra talán könnyebben találunk magyarázatot a miértekre. Ha innen nézem, akkor

a tanári pálya választását is eredeztethetem a kérdezés, kérdésfeltevés szeretete felől. Mert bár az egyetemi évek alatt többnyire engem kérdeztek mindenféle megtanulandó ismeretekről a magyar nyelv és irodalom, illetve a pedagógia témakörében, mégis, a tanítási gyakorlatokon már nekem állt

a zászló a kérdészáport illetően! Később, a PhD tanulmányok és az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben végzett munkám során aztán számos lehetőségem adódott az információszerzésre, hiszen számtalan kutatás, interjú, adatfelvétel adott erre lehetőséget.


Nagyon szerencsésnek tartom magam a tekintetben, hogy már az egyetem, majd később a doktori tanulmányok alatt, illetve különböző munkák révén rengeteg időt tölthettem külföldön. Láthattam milyen az élet diákként, kutatóként és tanárként Svédországban, Máltán, Izraelben, nem utolsó sorban pedig itt, Új-Zélandon. Volt egy kurzusunk Svédországban, amit úgy neveztek: Intercultural and international communication. A kurzus olyan hallgatóknak szólt, akik a kultúrák közötti megértés és a nemzetközi kapcsolatépítés eszközeiben kívántak jártasságot szerezni mindazzal, hogy miközben felfedezték saját kultúrájukat, érzékelték a különböző kultúrák mindennapi életre gyakorolt hatását, és megtanulták a kultúrák közötti kommunikáció alapvető elméletét, ezáltal kompetens mediátorokká válhattak. Azt hiszem ez volt az a pont, amikor igazán kinyílt a szemem más kultúrákra, nyelvekre, azok képviselőire. Innentől fogva nem volt megállás

a nyelvtanulásban és az egyes kultúrák megismerésében, foglya lettem

a tudásvágynak; innentől fogva talán még több kérdésem akadt.


Legmélyebben talán a közel-keleti tartózkodás hatott rám, hiszen majdnem négy évig éltem Izraelben és jártam be az országot északtól délig, kelettől nyugatig. Fantasztikus tanáraim, segítőim, diáktársaim, munkatársaim, barátaim lettek Eilattól kezdve Jeruzsálemen át Haifáig, nem is beszélve

a Tel Aviv-Yafoban töltött évekről. Hosszú ideig dolgoztam önkéntes magyar tanárként a Tel-Avivi Hétvégi Magyar Iskolában, melynek révén betekintést nyerhettem a Tel-Avivi Magyar Nagykövetség életébe is, és rengeteg olyan kapcsolatra tettem szert különböző vallású és kulturális hátterű emberek személyében, akikkel a mai napig kapcsolatban állok, és akikre mindig jó szívvel gondolok. A kérdésfeltevés, kérdezés művészete Izraelben aztán újabb és újabb perspektívákat nyitott számomra: a Tel-Avivi Egyetemen töltött szakmai gyakorlat és csodálatos mentorom, Prof. Elana Shohamy személye megadta a lehetőséget arra, hogy a nyelvi jogok, a nyelvi tájkép és a multikulturalizmus ideológiájának tárgyalásakor arab, zsidó, keresztény, drúz és további kulturális és/vagy vallási szemszögből nézzünk egy-egy téma mélyére, s értsük meg azt.


Jelenleg Waiheke Islanden egy Early Learning Centre-ben dolgozom, ahol kicsit ismét fordult a kocka: felém záporoznak a jobbnál jobb kérdések a 2-5 éves gyerekek részéről, akik a világra nyitottan, ismeretekre, élményekre éhesen hallgatják a tanárok éppen aznapi válaszait. A legérdekesebb viszont az, mikor jut idő az általuk megkonstruált világképről kérdezni őket – mindig van mit tanulni a kis bölcsektől. Legtöbbször azt, hogy ne komplikáljuk túl a dolgokat, s legyünk nyitottak mindenre.


Szóval ez lennék dióhéjban én, aki volt olyan szerencsés, hogy két évvel ezelőtt egy amúgy Waiheke Islanden élő, de éppen akkor Szentgotthárdon a családját látogató magyar szakács orra alá dugta a mikrofonját, hogy – gondolom innen már kitaláljátok – kérdezzen tőle néhány érdekes dolgot, amelyet aztán meg tudott osztani a tévénézőkkel. Végül annyira jól sikerült ez az interjú, hogy a riporter is Waiheke Islandre költözött, ahol aztán – remélhetőleg – élete végéig kérdezheti jobbnál jobb témákról ezt a bizonyos szakácsot.


Izgalmas lehetőségként, közösségkovácsoló kezdeményezésként tekintek az Aucklandi Hírmondóra, amit van szerencsém szerkeszteni, alakítani,

s remélhetőleg egyre érdekesebbé tenni nemcsak az aucklandi, hanem

a tágabb új-zélandi és a magyarországi magyar közösségek számára is.


Az Aucklandi Magyar Iskola kapcsán saját szerepemet egy katalizátoréhoz tudnám hasonlítani: alapító tagként, kutatóként/résztvevő megfigyelőként

és tanárként is részt veszek az iskola életében.

A legnagyobb öröm számomra, hogy ennyi lelkes gyermek, család

és önkéntes vesz részt ebben a kezdeményezésben – csodás látni

az eltökéltséget, igyekezetet, csillogó szemeket!


Kedves aucklandi magyarok! Jó itt lenni köztetek, jó írni rólatok, jó találkozni veletek, jó kíváncsinak lenni rátok, s persze jó kérdezni tőletek. Üdvözlettel,


Vadász Viola