Véget ért a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjasok kiküldetése
Feje tetejére állt az én kis világom. A kijelentésben nincs semmi költői, mind megegyezhetünk abban hogy egy 18.000 kilométeres útra nem túlzás így hivatkozni. Biztos vagyok abban is, hogy nem csak én tapasztaltam ezt az érzést, hanem sokan közületek is, akik magatok is úgy döntöttetek, hogy Új-Zélandot választjátok hosszabb- rövidebb időre otthonotoknak.
Tavaly ilyenkor egészen más terveket szövögettem éppen, eszemben sem volt Óceánia felé venni az irányt, és nem tartoztam azok közé sem, akiknek bakancslistáján szerepelne ez az ország mindenáron ‐ ámbár azóta már teljesen megértem őket. Viszont mindig ott bujkált bennem egy ilyen nagy utazásnak a vágya is, hiszen korábban Párizsban volt már lehetőségem élni, de szerettem volna még ennél is messzebb utazni és többet tapasztalni. Mindezt megkaptam az itteni kiküldetéssel. Mire képes egyetlen év!
Az elmúlt hónapokban sok olyan dolgot tapasztaltam és tanultam, amiket - bármerre is legyen az - hazaviszek magammal. Az itteni magyar közösség megmutatta, hogy nem kell vérkötelék ahhoz, hogy az ember családjának tudhasson másokat, és hogy hiába vagyunk a világ legtávolabbi pontján, senki sincs egyedül. Az itt töltött nyolc hónap minden pillanatát élveztem, kezdve az első apró meglepetésekkel, mint hogy hogyan is intsünk le egy buszt, vagy hogy hogyan válaszoljunk egy boltban számunkra idegenül hangzó "hogy vagy?"-ra, vagy hogy melyik irányból is várjunk autót, ha lelépünk az úttestre... De mindebbe gyorsan beleszokik az ember, mint ahogy a közösség mindennapos teendőibe is. Igazán szerencsés helyzet, hogyha egy külhoni magyar közösségnek megvan mindkét összetevője: az elhivatott szervezők, és a nyitott, érdeklődő és tevékeny közösség. Biztosan állíthatom, hogy itt mindkettő megtalálható. Így nekünk ösztöndíjas társammal, Petrával könnyű dolgunk volt.
Nehéz úgy búcsúzkodni, hogy még jelenleg is itt vagyok az országban, de mint ahogy legtöbben tudjátok, már csak november utolsó napjáig. Ezt a maréknyi hátralévő időt még a búcsúzkodásnak, az érzelmeim letisztázásának és az utazásoknak szeretném szentelni. Egyszerre vagyok izgatott amiatt, ami otthon vár - a családom; a barátaim; a megszokott kis környezetem - és egyszerre érzem magam bizonytalannak, hogy ez az élet, amit az elmúlt 8 hónapban megélhettem csak egy kedves álomként marad meg a fejemben. Ha így is lenne, akkor mindenképpen újra szeretném ezt álmodni! Addig is köszönöm mindannyiótoknak, hogy a mostanit végig kísértétek.
Győri Ágota
Kedves Olvasók!
Nem is tudom, hol kéne elkezdenem az összefoglalómat, búcsúlevelemet. Éppen egy gyönyörű kis házikó teraszán ülök Mangawhaiban és nézem, ahogy a fenyőfák mellett nőnek a pálmafák, amit valahogy a mai napig nem helyesel a szemem.
Nehézkesen indult nekem ez a kirándulás. A második hónapban még nagyon vágytam haza, de mára inkább már csak a visszautat tervezgetem. Rengeteg kalandban volt részünk kedves társammal, Ágotával, akit már nem is csak a kollégámnak, illetve lakótársamnak mondhatok, hanem a barátomnak is. Örülök, hogy egy igazán jó lélekkel oszthattam meg ezt a nagy utazást, és ezúton is szeretném megköszönni neki a sok segítséget, támogatást.
Ha visszagondolok a nagy kalandjainkra, elsőként a Hobbitonos utazásunkat emelném ki. Leírhatatlan érzés volt a forgatási helyszínen sétálni. Ágotával már a buszon befelé is megkönnyeztük a tájat. A kiruccanás legkalandosabb része viszont az volt, hogy ott is ragadtunk, mert nem tudtuk még, hogy hogyan működik a tömegközlekedés Új-Zélandon. Együtt nevettünk a matamatai motel szobában, ahogy egy power bankkal próbáltuk túlélni az utat, mivel nem volt nálunk töltő sem. A fontosabb időpontokat kiírtuk egy papírfecnire, hátha lemerülne a telefonunk. Emlékszem, amikor hazaértünk, akkor az volt az első gondolatom, hogy ezután még mi jöhet? Hát jött is sok-sok minden. Megjártuk Rotoruát, ahol Ágota elsőként vezetett automata autót, ráadásul a másik oldalon az én zseniális navigáló segítségemmel. Fürödtünk melegvizes forrásban, illetve voltunk vezetett túrán is, amit legelőször azt hittünk, hogy lekéstünk, pedig csak elfelejtettek minket is felvenni a buszmegállóból. Végül minden szuperül sikerült és egyben hazaértünk.
Rotoruás kirándulásunk után volt lehetőség saját programjaink szervezésére. Én mesedélutánt szerveztem, ami utána hatalmas bújócska- fogócskával végződött. Talán Ágota kocsmakvíze volt számomra az az esemény, ahol tényleg a magyar klub részének éreztem magamat. Azután a program után már valahogy sokkal könnyebben beszélgettem, közelebb éreztem magamat emberekhez. Sok barátra, beszélgetőpartnerre tettem szert, ami most is megnyilvánult a bográcsfesztiválon, ahol zseniális volt a hangulat. A gyerekekkel ismét hatalmast futkároztunk, illetve most már az apukákat is sikerült bevonnom egy nagy számháborúba, ami még jobban feldobta a hangulatot. Nagyon jól éreztem magam és sajnálom, hogy több ilyenben már nem lesz lehetőségem részt venni. Viszont nagyon jól esik belegondolni abba, hogy van itt egy közösség, akik tárt karokkal várnak vissza.
A klubbon kívül sikerült még egy saját kis csapatot is alkotnunk. Öt fiatal magyar lány találkozott itt a másik oldalon. Együtt fedeztük fel Tauranga szépségeit, támogattuk egymást a nehéz helyzetekben, de ha ünneplésre volt ok, akkor abban is számíthattunk egymásra. Biztos vagyok benne, hogy ez a csapat majd még valamikor újra összeáll! Következő úticélunk Dublin, ott találkozunk lányok! Viszont addig is még előttem van a nagy kalandom Raglanban, amit már nagyon-nagyon várok, utána meg már szinte indulunk is haza. Nagyon gyorsan elrepült ez a nyolc hónap. Örülök, hogy egy ilyen kis időre is, de tagja lehetettem egy szerető közösségnek. Köszönök minden segítséget és támogatást, külön kiemelve kedves mentoraimat, Petrát és Violát, akiknek rengeteget köszönhetek! Minden jót, kellemes ünnepeket nektek! Még találkozunk, azt megígérem!
Póda Petra Piroska
