Barbi hazatért

Utazás karantén idején, avagy milyen érzés végre itthon lenni


Mint ahogy azt bizonyára sokan tudjátok, november közepén elbúcsúztam Aucklandtől és visszautaztam Magyarországra; ezeket a sorokat már itthonról írom, a Hungária körút egyik kis lakásából, amit én úgy hívok: otthon. Egy meglehetősen hosszú és bizarr repülőút van mögöttem: ez volt életem egyik legkényelmesebb és egyben legkényelmetlenebb 28 órás útja. Valószínűleg mindannyiótoknak ismerős a csordultig tömött gép érzése, ahol egyszerre több, mint 14 órát kell végig ülni, ahol minden oldalról körbe vagy véve emberekkel, talpalatnyi helyed van, kényelmetlenek az ülések, bedugul a füled, elgémberednek a testrészeid, és még sorolhatnám. Ezek közül én azt találom a legbosszantóbbnak, hogy mindig ül mellettem valaki, akit, ha éppen ki kell mennem a mosdóba, fel kell állítanom, majd ugyanezt megismételni, amikor visszatérek a helyemre. Úgy érzem, lehetetlenség kényelmesen ülni ennyi ideig, az alvást pedig már szóba sem hozom, mert előfordul, hogy esélytelen a pihentető szemlehunyás.


Van egy jó hírem: mindez a múlté, ugyanis a vírushelyzetnek „köszönhetően” az Economy részleg felért egy Business Classon való utazással! Képzeljétek, teljesen egyedül ültem egy egész sorban, mindhárom ülés az enyém volt, kedvemre fetrenghettem, nézelődhettem

az ablakon kifelé, állhattam fel akkor, amikor csak kedvem szottyant. Igazi luxus volt! Egy dolog volt azonban ebben a nagy luxusban, amely kissé feszélyezett: a folyamatos maszk és faceshield viselés.


Az egész úton rajtunk kellett lennie annak a reptéren kapott műanyag pajzsnak, illetve az általam vitt maszknak, amelyeket csak evéshez és iváshoz vehettünk le. Az első húsz óra még egész elviselhető volt ezekben a védőfelszerelésekben. Persze nagyon fájt a fülem töve és állandóan bepárásodott a szemüvegem és a plexi is, de valahogy az utolsó öt órában lett igazán elviselhetetlen az egész helyzet. Evésnél gyakran beleütköztem az átlátszó műanyagba, mert elfelejtettem, hogy van rajtam valami.

A nyakpárnám folyton feltolta az arcomon a faceshieldet. A fejhallgatóval együtt már nem is lehetett volna több mindent elhelyezni a fejemen.

Az Auckland-Doha gépen minden sorban legalább egy ember, néhol persze kettő ült. De a Doha és Budapest közötti járaton alig voltunk már.


A leghátborzongatóbb érzés ezzel kapcsolatban már az aucklandi reptéren fogadott: a folyton tumultussal teli drop off helyen mi voltunk az egyedüliek, akik megálltunk, bent pedig csak a Qatar egyetlen járatára lehetett becsekkolni. Minden üzlet be volt zárva már a reptér bejáratánál is,

de akkor vált csak igazán kísértetiessé az egész hely, miután átmentem

az ellenőrző kapukon. Minden duty free üzlet le volt zárva, egy fehér folyósón keresztül kellett átmenni az utasoknak, így szinte egyetlen kirakatba sem lehetett belátni. Így néz ki tehát 2020-ban egy repülőút.

Vannak előnyei, vannak hátrányai, azonban számomra félelmetesnek hat, hogy amit az emberiség már egyszer ilyen magas fokra fejlesztett, most kénytelen visszavenni belőle. Bele sem merek gondolni hányan lehetnek munka nélkül most nagyon sok helyen, már csak itt, a reptéren is. Természetesen ennek a történetnek is két oldala van, ugyanis földanyánkra igazán ráfért már a fellélegzés, azonban a „nagy utazás” hangulata egészen más lett.


És hogy milyen itthon? Hihetetlenül furcsa! Össze sem lehet hasonlítani Új-Zélandot Magyarországgal, vagy ha így is teszünk, akkor is többnyire csak ellentéteket tudunk felsorakoztatni. Az első az időjárás – igazi, szürke novemberi idő van, rövid nappalok, kopasz fák, nyirkos levegő, eső, szél. Bár az időjárás viszontagságaiból most éppen sokat tapasztalok, mert a karanténomat töltöm éppen. Pont ma, amikor írom nektek ezt a beszámolót voltak nálam a rendőrbácsik, hogy ellenőrizzék, itthon vagyok-e jókislányhoz illően. Itthon voltam. Kinyitottam az ajtót és már mentek is el. Tulajdonképpen lehetett volna itt helyettem a húgom is, vagy többen is ülhettek volna a kanapémon. Ennyi volt? - kérdeztem. Ennyi.


Egyébként olyan érzésem van, mintha az elmúlt kilenc hónap meg sem történt volna igazából. Mintha ki se tettem volna a lábam a hideg pesti napokból és az egész csak egy káprázatos álom lett volna. Néha még

fel-felébredek az éjszaka közepén és elgondolkozom, hogy a szüleim vajon fent vannak-e már, aztán rájövök, hogy már ugyanabban az időzónában vagyunk, és ők is alszanak. Az is nagyon fura, hogy a karantén miatt nincs meg az az igazi „na most hazaérkeztem” -érzésem, ugyanis még az anyukámat sem ölelhettem meg, és persze senki mást sem. Nem mehetek egyik helyről a másikra, az udvarra, a kedvenc helyemre. Persze ez csak tíz nap és kibírja az ember, de az utazás ezen része is lényegesen megváltozott.


Szerencsére sokan meglátogattak már az ajtóm előtt, kaptam túlélő, karantént könnyítő csomagokat, ettem már rántott húst, sült libamájat, kakaós csigát, túró rudit, aranygaluskát, azaz itthoni ízek tömkelegét!

Jó az itthoni, megszokott kávémat inni, a kanapémon üldögélni, a tükrömben nézegetni a pórusaimat. Fura dolog ez, amikor az élet csak úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Azért én tudom, hogy ez a kilenc hónap, amit Új-Zélandon töltöttem mégiscsak megtörtént, és ti is emlékeztek még rám, nem csak délibáb voltam.


Ez a tudat sokat segít előre nézni! Mindenesetre rengeteg dolgot fel kell most dolgoznom, ki kell találnom, át kell értékelnem – erre pont alkalmas lesz a hátralévő hét nap.

Ennyi volt? Ennyi. Egyelőre.

Végh Barbara