A zene ünnepe

Aucklandben élő magyar zenészek gondolatai a zene szerepéről, fontosságáról


“A zene tápláló, vigasztaló elixír”

A zene – ami később keresztülszőtte mindennapjaimat – 2 éves koromban szökött be az életembe, amikor anyukám először elvitt Kokas Klára (egykori Kodály Zoltán tanítvány) zeneovijába. Táncoltunk, hajlongtunk a zenére, énekelve mutatkoztunk be egymásnak, különböző hangszereken improvizáltunk. Ezenkívül nem sok emlékem maradt meg, inkább csak az a felhőtlen érzés, amit a zene és a mozgás kombinációja adott nekünk. Otthon Erkel Hunyadi Lászlojára vezényeltünk (“Meghalt a cselszövő nem dúl a rút viszály”), és később, mikor már testvéreimmel együtt elkezdtünk “hivatalosan” zenét tanulni – szüleink számára valószínűleg elég idegtépő módon mind a hárman egyidőben a hegedűn(!) – hangszeres darabjaink dallamára halandzsa szöveget költve pörögtünk a padlószőnyegen.

Azóta hegedűsként elvégeztem a konzervatóriumot Budapesten, aztán pár év múlva itt, Új-Zélandon – egyúttal angol nyelvű kihívásként – diplomáztam a Canterbury Egyetemen előadóművészként. Párhuzamosan pszichológiát és zenepedagógiát is tanultam, ekkor értettem igazán meg, hogy mi is történik a fejben, lélekben, amikor zenélünk, zenét hallgatunk.

Persze mindez tudat alatt zajlik, mi csak azon kapjuk magunkat, hogy az autóban rögtön valami nyugtató zene után nyúlunk egy hosszú nap után, mosogatás közben dúdolgatunk, ha jó kedvünk van, újra meg újra elámélkodunk a gyönyörű madárcsicsergésen, vagy csöppnyi gyermekünknek énekelve próbálunk ritmust desztillálni az életébe.

Mint sokan mások az új-zélandi magyarok körében, én is nosztalgiával emlékezem vissza az otthoni életemre, ebben is hatalmas szerepet játszik a zene. Bízom benne, hogy a zenén keresztül sikerül majd újabb kapcsolatokat teremteni és életben tartani, elvégre nem sok mindenkinek jelent bármit is Új-Zélandon a Kaláka, a Ghymes, vagy Halász Judit neve.


Kodály Zoltánt idézve: „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti

sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét s ami benne érték, azt mind meghatványozza.”

Molnár Luca



A zene, mint életforma

Ha mondhatjuk így közhelyesen, nekem a zene az életem. Sokáig nem ismertem be, de mindig is éreztem, hogy így kell lennie. Az ilyeneket érzi az ember, amikor a hang úgy el tudja varázsolni, hogy egy ‘más világba’ repül.


Gyerekkoromban számtalanszor léptem ki a zeneiskola kapuján fuvola órák után, dallammal a fejemben, csordultig teli szívvel. Ilyenkor próbáltam a park melletti kerülőúton hazamenni, hogy véget ne érjen a varázslat. Aztán sok mindent megtanultam a zenéről. A zene hihetetlenül logikus, mint a matematika, szabályszerű, miközben egyáltalán nem az.


A zene idegen nyelv, mindkét hazámban megértik és még ugyanúgy bárhol a világon. Egy olyan nyelv, ami érzelmek kifejezésére elsősorban nem szavakat használ, viszont lélektől lélekig hat. Legyen az a lélek férfi, nő, fekete, fehér, magyar, lengyel, bárki.


A zene nemcsak határokat nem ismer, de időt sem. Elképesztő érzés múltbéli zeneszerzők pl. Bach vagy Mozart műveit játszani évszázadokkal ezelőttről és betekintést nyerni az ő lelkükbe. Persze felelősség is azt hitelesen megtanulni és tolmácsolni a közönségnek. Ezért gyakorol annyit minden zenész egy előadásra a legnagyobb alázattal, a tökéletességre törekedve.


A zene örök tanulás – ez az, amit talán a legjobban élvezek benne. Mindig izgalommal nyitom ki a kottát, amit a zenekar küld gyakorlásra. Újabb műhelymunka, újabb elmélyülés és újabb kihívás. Aztán a közös próbák a kollégákkal, kidolgozni a részleteket, tanulni, elemezni, darabjaira szedni és gyakorolni a remekműveket. Aztán ha minden jól megy, a koncert izgalma a közönség energiájával összeadva olyan előadást szül, ahol szinte átfolyik rajtunk a zene és a zenész társakkal a színpadon ösztönösen reagálunk egymás rezdüléseire, amit a közönség is átvesz. Miközben a felkészülés és az előadás is leszívja az ember energiáit, ott helyben a színpadon vissza is kapok mindent.


És hogy miért tanítok? Mert hiszem, hogy a zenetanulás hasznos mindenkinek. Nem várom el, hogy minden növendékem ezt válassza hivatásnak, de akit megérint Bach vagy Mozart zenéje, az kicsit többet tud meg egy érzelmekkel gazdag világról, amit úgy hívnak: élet. Még, ha először úgy is tűnik, hogy ez csak matematika.

Harmath Ágnes