A nemzeti összetartozás napja

Sir Thomas három tévedése, avagy adalék a magyar-új-zélandi kapcsolatok történetéhez

Azon a bizonyos júniusi nyári reggelen Sir Thomas kedvetlenül tekintett vissza a tükörre, melyben továbbra is képtelen volt felfedezni gyarapodó testtömege kedvező irányú változásának legcsekélyebb jelét is.


Nem akart a ceremóniára újabb egyenruhát csináltatni. Ráadásul Párizsba kényszerítette a sors, ahol utoljára vetemedett volna arra, hogy a MacKenzie klán tagjához méltatlan módon holmi békaevő szabóval csináltasson magának megfelelő ruhát a királyi audienciára, ameddig két hét volt már csak hátra. Nem ez lesz az első alkalom, hogy V. György színe elé járul, de a mostanival kétségkívül történelmet ír, legalábbis hazájában, Új-Zélandon.

Sir Thomas Mackenzie

Kellemes bizsergető érzés fogta el, mikor arra gondolt, hogy ő lesz az első új-zélandi honpolgár, aki megkapja a legmagasabb brit kitüntetést, a Szent Mihály és Szent György Érdemrend nagy lovagkeresztjét. Szerette volna persze, ha a délutáni szerződésaláíráskor már GCMG-t írhatott volna a neve mellé, de így az utókor kénytelen lesz beérni a négy évvel korábban kapott lovagi címére utaló KCMG-vel. Lelke mélyén nem igazán bántotta a dolog, mert elhessegette azzal, hogy az utókor számára ez a júniusi nap is csak olyan lesz, mint a többi. Azon a napon ez volt Sir Thomas első tévedése.


Miközben átvágott a gyönyörűen nyírt parkon eszébe jutott Clutha, hét gyermeke közül a legkisebb és legkedvesebb.

A fiú a Clutha-i választókerületről és az azt kettészelő folyóról kapta a nevét, ahonnan annak idején először jutott be a Parlamentbe. Lélekben mindig is balcluthainak tartotta magát, annyira a szívéhez nőtt a város, ahol fia meglátta a napvilágot.


Szerette volna, ha a rajongásig imádott fiú az ő nyomdokaiba lép. Tudta, hogy egész életében gyötörni fogja a lelkiismeret, amiért nem mondta az alig húszéves Cluthának, hogy jobban szolgálná a hazát Oxfordban vagy Cambridgben, de a fiú hajthatatlan volt és beállt a wellingtoni hegyivadász alakulatba, amely elsők között érkezett Gallipoli partjaihoz. Akkor már évek óta hazája londoni nagykövete volt, aki első kézből értesült a brit katonai hírszerzéstől az első világháborús hadszínterek pokláról és tudta, hogy fiára is ez vár. Most arra vágyott leginkább, hogy Clutha is vele legyen és lássa a gyönyörű parkot, ahol Cupido és a többi római mitológiai alak keresett menedéket a forró nyári nap elől a szökőkutak hűvösében.


Kicsit el is szégyellte magát a gondolat morbidsága miatt, hiszen a fiú mindkét szeme világát elvesztette Gallipolinál, de akkor legalább mesélne neki a park és benne a kastély által megélt bujaságokról, a híres kurtizán, Madame du Barry partijairól és persze a szerencsétlen Marie Antoinettről. De Clutha sehol. Megállt. Egy pillanatra elidőzött a fejében kavargó gondolatok kavalkádjában és próbálta megfejteni, hogy vajon él-e benne bosszúvágy a fiát egy életre rokkanttá tevő szövetséges hatalmak iránt. Soha nem beszéltek a fiúval Gallipoliról, de szüksége volt valamiféle bizonyosságra, amihez hozzá rendelheti a képzelete apró mozaikkockáiból Clutha személye köré felépített legendát. Számára soha nem volt kérdés, ahogyan azon a júniusi nyári napon sem, hogy a fiú egészen biztosan a törökök, vagy a velük szövetséges Monarchia rettegett Skoda tüzérségi lövegeitől szerezte súlyos sebesülését. Azon a napon ez volt Sir Thomas második tévedése.


Miközben komótosan lépdelt a kastély főbejárata felé ismerős arcokat keresett. Londoni kollégái közül ott volt az ausztrál, a kanadai és a dél-afrikai nagykövet, akik láttán ismét sajnálta, hogy csak két hét múlva veszi át V. Györgytől a nagy lovagkeresztet. Párizsban júniusban sokáig világos van így amikor 16.10-kor elfoglalta helyét, odébb húzta székét, hogy ne zavarja a beszűrődő délutáni nap vakító fénye. Még öt perc volt a magyar delegáció érkezéséig. Találomra felütötte a szerződést és szeme valamiért megállt a II. rész 27. cikkelyénél, amely kijelölte Magyarország új határait.

Nehezen kiejthető, ismeretlen városok és folyók nevei folytak össze szemei előtt. Ujjával megpróbálta követni az új határvonalat a térképen. Maga sem tudta miért, de tekintete megmerevedett egy Kassa nevű városnál, amit a szerződés Cseh-Szlovákországnak hagyott. Egy ideig hiába kutatott kétségbeesetten emlékei között megpróbálva felidézni, hogy hol hallotta a város nevét, amikor hirtelen megvilágosodott. Igen, három éve, 1917 nyarán a palesztinai frontról szóló egyik brit katonai hírszerzési anyagban olvasta, hogy az új-zélandi-ausztrál expedíciós erők Beerseva irányába megindított támadását a törökökkel szövetséges magyar erők visszaverték. Az ellenséges erők fő gerincét a kassai 6. hegyitüzér ezred katonái adták, amikor magyarok és új-zélandiak a történelem folyamán első ízben bocsátkoztak egymással közvetlen harci cselekménybe.


Még sosem járt Magyarországon. Lemondóan elmosolyodott mikor arra gondolt, hogy neki most igazából Magyarországon kellene lennie, hiszen amikor 1914-ben Budapestnek ítélték az 1920-as olimpia rendezési jogát, akkor megígérte a Monarchia londoni nagykövetének, Albert von Mensdorffnak, hogy ott lesz az új-zélandi sportolókkal a magyar fővárosban, mint lelkes sportbarát. A budapesti lett volna az első olimpia, amelyen Új-Zéland saját nemzeti csapatot akart indítani. Erre, amikor Budapesten éppen az olimpiai lángot kellene fellobbantani, helyette…-legyintett. Újból ránézett a térképre Kassát keresve majd ismét a 27. cikkelyre meredt. Magyarország határa….27. cikkely 4. bekezdés: Cseh-Szlovákország vonatkozásában… a Tisza folyása; innen általában nyugat felé, a Ronyva folyásának pontjáig, amely a Sátoraljaújhely város és az állomás közt levő hídtól körülbelül 3700 m-re fekszik északra: a helyszínén megállapítandó vonal, amely Cseh-Szlovákországnak hagyja Tárkány, Perbenyik, Örös, Kiskövesd, Bodrogszerdahely, Bodrogszög és Borsi helységeket s Magyarországnak Dámóc, Láca, Rozvágy, Pácin, Karos és Felsőberecki helységeket, áthalad a Bodrogon és átvágja a Sátoraljaújhelytől délkeletre fekvő vasútháromszöget s oly módon halad e várostól keletre, hogy az egész kassa-csapi vasútvonalat a cseh-szlovák területen hagyja;


Ujjával lejjebb ment a térképen és megállt Sátoraljaújhelynél. Percekbe telt mire megfejtette, hogy egy várost úgy vág ketté a határ, hogy a vasútállomása már egy másik ország területére esik. Hogy jobban értse, megint csak Balclutha jutott eszébe azzal az őrült fantazmagóriába illő gondolattal, hogy egy nap a város lakói arra ébrednek, hogy a Baxter street nyugati fele még Új-Zéland, de az utca másik oldalán lévő vasútállomás már egy másik ország.


Beleborzongott, amit csak az a jól eső tudat tudott kellemes bizsergető érzéssé nemesíteni, hogy egy olyan ország állampolgára, amelyiknek nincsenek szárazföldi határai, így területi vitája sem. Mégsem volt felhőtlen a nyugalma, mikor őt szólították a szerződés aláírására. Egy pillanatig kivárt mielőtt odakanyarította volna a cirkalmatos betűket némi keserűséggel biggyesztve a végére a KCMG-t. Talán a lelkiismerete háborgott, talán már félig a nagy lovagkereszt két hét múlva esedékes átvételére gondolt, de végül is sikerült megnyugtatnia magát. Az esemény méltósága sem tudta meggátolni, hogy egy elkóborolt apró mosoly bújjon meg szája szegletében arra gondolván, hogy úgysem fogja tudni soha senki Balcluthában, hogy hol van Sátoraljaújhely. Azon a napon ez volt Sir Thomas harmadik tévedése.

A mai légi felvételen 100 év után is jól látszik, ahogy a piros vonallal jelölt államhatár kettévágja Sátoraljaújhely belvárosát az egykori vasútállomástól és a mögötte lévő ipartelepektől. A felvételen jól látszik az államhatár által kettészelt Rákóczi utca is. A fenti íráshoz kiegészítésül talán annyit szükséges megjegyezni, hogy az új-zélandi levéltárak tanulsága szerint Clutha MacKenzie sérülését Gallipolinál nem ellenséges ágyútűz okozta, hanem „baráti tűz”, vagyis egy tévesen kilőtt brit gránát robbanása.


Tisztelettel ajánlom ezt a kis szösszenetet Vajda Klárának és édesanyjának, Erzsi néninek Balcluthába, akik történetesen sátoraljaújhelyiek, és akikkel együtt emlékezünk arra, hogy száz éve, 1920 június 4-én Sir Thomas MacKenzie londoni nagykövet Új-Zéland nevében aláírta a Trianoni Békediktátumot. Isten lássa lelkét.

Fazekas Béla