A barátságról



Rokonlelkek. Bizalom. Elektromosság. Szeretet. Fél szavakból is megértjük egymást. Vele tudunk a legjobbakat nevetni. Felnézünk egymásra. Telepátia. Igazi. Elfogadás. Megértés. Mintha ikrek lennénk. Síron túli… Bárki lehet. Gyerekkori. Munkatárs. Szomszéd. Sporttárs. Anya. Apa. Tesó. Kutya.


Az én életemben sajnos jöttek-mentek. Szerencsés az, akinek megadatott a hosszú, egy életen át tartó. Irigykedek. De nem féltékenységből. Csak jó lett volna. Senki hibájából; de hát ilyen az élet. Sokat költöztünk gyerekkoromban. Mire lett egy-két jóbarátom; mire kialakult és kiteljesedett, már jött is egy másik otthon. Új suli. Új barátok. Persze tartottuk a kapcsolatot, de lassan kihűlt…nem hiszek a plátói dolgokban. Persze az emlékek azok örökre velem maradnak. Sosem felejtem őket.


Aztán jött a “legnagyobb költözés”: Új-Zéland. Na akkor mindenkitől. Elválás. Már megint. Sebaj! Majd itt újra. Már úgyis hozzá voltam szokva. Kíváncsi voltam, milyen barátaim lesznek itt. Ennyire távol. Nincs magyar szó. Nincs fél szavakból is…más kultúra. Más jellegű barátságok? Hát persze. Először nehéz volt. Na nem azért, mert nem voltam nyitott. Jaj, dehogynem. De a kiwik azok sokáig nem lettek barátok. Nem értettem. Gyötrött rendesen. De annál több velem egy cipőben járó nem kiwivel hamar kialakult valami. Legjobb barátom szamoai, holland, dél-afrikai, magyarok. Voltak ők is. Elköltöztek. Vissza, vagy más országba.


A férjem kiwi. Talán nála értettem meg először, majdnem 10 év után, hogy a kiwik miért is nem igen barátkoznak velünk expatokkal. Szeretnének; de nincs szabad energiájuk és idejük. Nagyon szoros, gyerekkorra, egyetemi időkre visszamenő zárt baráti köreik vannak, és az igazság az, hogy nagyon szeretik egymást, törődnek a kapcsolataik ápolásával. Mint egy nagy család. Szóval nehéz nekik nyitni, pláne, ha különböző a kultúra. Megértem. Nehéz úgyis, ha szinte nincs semmi közös. Szerintem mi magyarok is egy kicsit így vagyunk vele. De persze nekem is van már jó pár kiwi barátom. Talán több barátom van itt, mint otthon volt. Na ezt még meg kell egyszer fejtenem.


Ahogy ezt a kis szösszenetet írom a barátságról, beugrott valami. Meg szerettem volna osztani veletek egy barátom történetét. És akkor eszembe jutott, hogy 5 évesen nekem a nagypapám volt a legjobb barátom. Az oviban persze mindenki. Szüleim barátainak gyermekei, szomszédok…gondolom mindannyiótoknak voltak ilyenek is. Tesóm még nem volt és rengeteg időt töltöttem anyai nagyszüleim házában. Nagypapám nem volt egy beszédes ember, de mindig mosolygott. Ő volt az abban az időben, akivel fél szavakból is…vagy csak egy pillantásból is. Vagy csak egy kacsintásból…. Nagyon vártam a találkozásokat. Jött értem az oviba. Elvitt az orvoshoz, ha kellett, vagy meglátogatott, amikor kórházban voltam. Jött az öreg kerek lámpás kék Skodájával. Elvitt a barátaihoz látogatóba. És még a Gyöngyvirágba is. Mennyire el voltam ragadtatva, hogy még az ivócimboráinak is büszkélkedett velem. Mert szerintem az volt. Büszke. Imádtam. Csodáltam. Hosszasan némán ültem és néztem őt, amikor a borbély a verandán vágta a haját. Vagy amikor a kertet söpörte. Vagy amikor a pincében vagy a padláson tett-vett. Nyaranta a verandán aludtam vele és rengeteget kacagtunk, selyemcukorkát ropogtatva, órákig az ágyban lustálkodva. Mindig megértett. Mindig lehetett rá számítani. Mindent megmutatott. Tanított. Sosem kritizált. Felnéztem rá. Bíztam benne. Akkor nekem Ő volt a legjobb barátom.


Kellenek a barátok. Állandó szeretetet kapunk tőlük. Őszintét. Feltétel nélkülit. Gazdagabbá teszik az életünket. Egyfajta védő angyalaink. Áldottak, akiknek megadatott.

D. L.


Számomra a barátság, főleg ilyen idősen, komplikált. Nehéz felismerni, hogy mikor igaz és mikor nem. Azt is nehéz tudni, hogy meddig fognak fontos szerepet játszani az életemben a mostani barátaim; sajnos ezt csak idővel fogom megtudni, de addig nagyon hálás leszek értük.

Amikor kicsi voltam, könnyű volt összebarátkozni bárkivel, mert mindenki barátságos volt egymáshoz. Mindenki automatikusan a barátom volt addig, amíg bebizonyította, hogy nem az. Nemrég azt vettem észre, hogy mostanában az ellenkező igaz; senkire sem gondolok barátként, amíg be nem bizonyítja. Ebből a szempontból is komplikált a barátság.

E. L.


Számomra a barátság jelentése és mélysége különbözhet emberről emberre. Ha ennek a kifejezésnek a legmélyebb jelentését kellene meghatároznom, akkor azt egy olyan, nem elvárásokra épített, egymást jól ismerő, pártatlan, de ha kell, az utolsó fillért is odaadó viszonyként jellemezném, amely egyben kőkemény őszinteségen és az egymás iránti kölcsönös bizalmon alapul.

M. T.